– Csukd már be!
– Hagyj békén!
– Menj ki, légyszi!
– Most nem akarok beszélgetni veled!
– Nem a te dolgod!
Viharos sebességgel száguldanak ki ezek a mondatok (és időnként ezek kevésbé szalonképes változatai) Maja szájából. Kamaszodik, na, mondhatnám, én azonban nem szeretem ráhúzni ezt címkét.
Tapasztalatom szerint a “kamaszok” kifejezés hallatán leginkább a “szemtelenek”, “udvariatlanok”, “önzők”, “figyelmetlenek”, “bezzeg az én időmben”, “nehéz velük együttélni”, “majd csak túlleszünk rajta” kifejezések jutnak az eszébe sok embernek. Igen, vannak pillanatok, amikor nem sikerül nekik úgy kifejezni magukat, ahogyan szeretnék… De most komolyan, kivel nem fordul ez elő időnként?
Ha tudok magamhoz kapcsolódni ezekben a nehezebb pillanatokban és nem veszem fel a bokszkesztyűt, az esetek nagy részében Maja odajön, bocsánatot kér, megöleljük egymást és megy tovább békésen az élet.
A baj akkor kezdődik, amikor nekem nincs annyi empátia a tarsolyomban, hogy adjak belőle. Ezért tartom különösen fontosnak, hogy törődjek saját magammal is. Egy szanaszét heverő kielégítetlen szükségletekkel bíró anya különösen veszélyes lehet önmagára és a környezetére nézve is 🙂
