Egyik nap elég ideges, kiabálós voltam este itthon. Délután és este is hosszabb időt töltöttem azzal, hogy Szonját próbáltam elaltatni, sikertelenül. Feleslegesnek gondoltam az altatással töltött időt, és bosszankodtam, hogy az altatás miatt más dolgokra meg nem jutott időm. Mindenkivel morogtam, jaj, volt annak, aki hozzám szólt…
Reggel, már nyugodtan, mindenkitől elnézést kértem, elmondtam, nagyon sajnálom, hogy így alakult, nem örülök, hogy tegnap este kiabáltam.
Benivel hosszabban beszélgettünk erről. Elmeséltem neki, hogy ez a szokatlan morgósságom nekem is tanulság és ki fogok gondolni valamit, hogy hogyan tudom úgy altatni Szonját, ami nekem is rendben van. Például az időre altatás nagyon frusztráló nekem, amikor tudom, hogy hamarosan indulnék már, vagy a fiúk várnak rám, hogy nekik is meséljek. Szóval az volt a baj, hogy nem tudtam, hogyan is lenne jó altatni, de most már vannak rá ötleteim.
– Biztos te is álmos voltál – felelte erre Beni.
– Hát, igen, köszönöm a meglátásodat! Tényleg, könnyen lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy most türelmetlenebb voltam, mint máskor.
Aztaaaaa! A fiam érzésekben-szükségletekben gondolkodik! Nem hibáztat, nem kritizál. Empatizál és segít nekem megérteni, hogy mi vezetett idáig. És rögtön adja is magát egy újabb dolog, amit tehetek Szonja békés altatásáért: a saját alvásomra jobban odafigyelek.
