A szomszédaim többször panaszkodtak már, hogy a gyerekeim nem nagyon köszönnek nekik. Ezt akár kritikának is vehetném. 🙂 De nem veszem. Hogy miért?

Mert tudom, hogy a mi saját szükségleteink szerint a lehető legjobb megoldást kerestem eddig is és a tőlem telhető legtöbbet megteszem ezért most is. Értem, hogy a szomszédoknak fontos a kölcsönös tisztelet, és ők (mivel a kapcsolatunk lényegében abból áll, hogy időnként összefutunk a ház előtt) ezt főleg a köszönésből élik meg.
Ugyanakkor azt is látom, hogy a gyerekeim nem csak a szomszédok felé, hanem mások felé is nehezen nyílnak meg, néha még itthon nekem is nehéz szóra bírni őket, hogy megtudjam, mi van bennük, mi a baj. Lassan oldódnak, nehezen engednek közel magukhoz másokat. Én pedig eldöntöttem, hogy nem fogom erőltetni a köszönést, csak példát mutatok, beszélgetünk róla, elmondom, mire való és hogyan szoktak köszönni, hogy értsék és tudják, de elfogadom, hogy ők a saját tempójukban nyílnak ki a társas érintkezésnek erre a formájára.

Ebben a kérdésben tehát nincs bennem szemernyi bűntudat, kétség, bizonytalanság sem. Így történhetett az is, hogy amikor az egyik szomszédunk említett egy mesekönyvet, ami az illemről szól, és amit olvasva valamelyik gyerekének kedve támadt köszönni, akkor ez a könyv engem is érdekelni kezdett. Nem akartam elzárkózni a témától, nem gondoltam, hogy ha mi is megvennénk a könyvet, akkor ezzel elismerném, hogy bizony mindig mindenkinek köszönni kellene és hogy mi valamit nem jól csináltunk eddig. A szomszédaim meglátását nem vettem kritikának, az említett könyvet azonban nyugodt szívvel megvettem a saját gyerekeimnek is és mesélünk belőle. A köszönést pedig ugyanúgy nem erőltetem náluk, ahogy eddig sem. 🙂

Most is a saját szükségleteinket igyekszem szem előtt tartani, nem mások elvárásait. De ötleteket szívesen átveszek másoktól, hiszen ezzel is bővíthetem a lehetőségeinket, hozzájárulhatok a saját jóllétünkhöz. Régebben nagyon nehéz volt megkülönböztetnem ezt a kettőt egymástól és vagy bűntudattal követtem mások tanácsait, vagy védekezve elzárkóztam tőlük. Hála az EMK-nak, ma már úgyis békében tudok lenni önmagammal, hogy közben megtanulom másoktól azt, amiről úgy gondolom, hogy nekünk is hasznunkra válhat.