– Édesem, segítenél egy kicsit? – kérdeztem Maját, amikor vasárnap este hazaértünk Balatonról.
Másnap dolgozni mentem, a kipakolásnak sem álltam még neki és főzni is szerettem volna…
– Nem. – felelte és tovább feküdt a függőágyban, zenét hallgatva.
Bementem a konyhába, gyors rendrakás, hogy kényelmesen tudjak főzni… Krumplipürét készültem gyártani, sajtos cukkini fasírtokkal. Előkészítettem a krumplikat.. Huh, mekkora segítség lenne, ha a krumplit megpucolná valaki…
Segítségkérés 2.0.
Majához időközben átjött hozzá a szomszédből Bogica, a barátnője. Maja továbbra is a függőágyban, élénken beszélgettek egymással.
– Maja, megpucolnál néhány szem krumplit, amíg beszélgettek? – kérdeztem tőle derűsen.
– Igen.
– De klassz, nagyon köszi, mindjárt hozom.
Néhány perc múlva vittem a krumplikat, pucolókat, vizet, mindent, mi szem-szájnak ingere.
Maja fülig érő szájjal rám néz:
– Ez neked a néhány szem?! – vigyorog.
Visszavigyorgok.
A krumplipucolás a szorgos kezeknek köszönhetően gyorsan elkészül. Hálás szívvel köszönöm!
Bár elsőre úgy tűnhet, Maja segítségnyújtása talán a barátnők előtti „jó fej vagyok”-ra hajaz, de higgyétek el, kamaszoknál kicsit sem menő segíteni az anyukánknak 🙂
Szerintem annak, hogy Maja szívesen segített, két, pontosabban három oka volt:
1. Az első kérésemre adott nem-et jó szívvel, szeretettel tudtam elfogadni…
2. A második kérést konkrétan megfogalmaztam, vagyis pontosan el tudta dönteni, hogy amit kérek, az rendben van-e neki, szívesen megteszi-e.
(3. Mert irtó cuki és imádnivaló!)
