– Anya, memóriázol velünk? – kérdezi tőlem egyik délután Beni és Ábel.
– Igen, játszhatunk – felelem.
Megkeverjük és leterítjük a kártyákat.
– No, mehet? Ki kezd? – kérdezem.
– Én! – kéri Ábel.
– Én! – mondja Beni is.
– Én akarok!
– Az előbb is te kezdtél, most én szeretnék!
– De nekem jutott először eszembe, hogy memóriázzunk!
Hosszas szóváltás után is mindketten erősen ragaszkodnak a saját álláspontjukhoz. A játéknál, úgy tűnik, fontosabb nekik, hogy ki lehet az első.
– Mi lenne, ha én kezdenék? – vetem fel.
– Jó, és utánad én jövök – vágja rá Beni.
– Nem, én jövök Anya után! – feleli rögtön Ábel.
– És ha egyikőtök kezdene, a másik pedig kapna egy kis előnyt?
– Jó, akkor ő kezdjen, én meg előnyt kapok! – vágja rá Beni.
– Nem jó, én is előnyt akarok! – feleli rögtön Ábel.
Felmerül még néhány ötlet, de egyik sem az igazi. Végül abban maradunk, hogy elrakjuk a memóriát és mást játszunk helyette. Ábellel elővesszük a Fekete Pétert, Beni pedig sakkozni kezd az apjával. Az alapszükségletük, azt hiszem, a figyelem volt, és ezt most így tudták jobban megélni. Sebaj, memóriázni bármikor tudunk. 🙂
