– Szonja, vedd fel, kérlek, a cipődet, indulunk! – mondom a kétévesemnek.
– Papucs! – válaszolja vidáman és már keresi is a szemével a kinti nyári papucsát.
– Kis szivem, ősz van, hideg van, ilyenkor már nem papucsban megyünk el otthonról. Vizes lehet a lábad papucsban és megfázol, beteg leszel. Légy szives, vedd fel a cipődet! – próbálom győzködni.
– Nem cipő! Papucs! – válaszolja ellentmondást nem tűrően.
– Nem, bogaram, a cipődet vegyük fel. Egyedül szeretnéd felvenni vagy segítsek?
– Nem veszünk cipőt! Papucsot! – mondja. Ilyen könnyen nem veszem rá, üzenik a szavai. 🙂
És ekkor egy hirtelen ötlettel előveszem a kishátizsákját.
– Figyelj csak, kincsem. Mit szólnál ahhoz, ha a papucsodat betennéd a hátizsákba, a hátizsákot pedig felvennéd és hoznád magaddal?
– Papucsot hátizsákba! – feleli lelkesen.
Az ötlet láthatóan nagyon megtetszik neki. Imádja a táskákat, ki-be pakolászni, mindenhova táskát magával vinni. Betesszük a papucsát a hátizsákba.
– Szuper, akkor most vegyünk cipőt a lábadra! – mondom és már előre örülök, hogy fölveszi.
– Nem cipő! Szandi!
Áááááá!
OK, nézzük, működik-e még egyszer.
– Szonjus, tegyük a szandált is a hátizsákba, jó? Azt is vigyük magunkkal!
– Szandit. Magunkkal.
Betesszük.
– No, indulhatunk? Felveszed a cipőt?
– Cipőt. Felveszem.
Huh.
No, hát, akkor most már ezt is tudom. Az én kis tündérem az önállóságot nem csak abból tudja megélni, hogy azt húz a lábára, amit ő szeretne, hanem abból is, hogy saját kistáskát hoz magával az útra és ő dönt arról, hogy mit teszünk bele. Ezzel már mindketten rendben vagyunk.
Elszántságom újabb megerősítést nyer: igenis békésen fogom kezelni a dackorszakot!
Nálatok is gyakran előfordul, hogy a gyermeked olyasmiben szeretne önállóságot, amit még nem szívesen támogatnál? Gyere, mesélj róla facebook csoportunkban!
