Valahol azt olvastam, hogy érdemes megfigyelnünk magunkon, hogy milyen helyzetekben szoktunk meglepően türelmetlenek lenni a gyerekeinkkel, hogy mikor érezzük mi magunk is úgy, hogy az indokoltnál erőteljesebben reagálunk, hogy „megnyomtak rajtunk egy gombot”. Ezt megfigyelve ugyanis sokat megtudhatunk önmagunkról és magunkra jobban odafigyelve a gyerekünkkel való kapcsolatunkon is sokat javíthatunk.
Hát, én figyelek, figyelek, és az egyik, amit észrevettem, hogy nálam az a helyzet vált ki számomra is túlzottnak tűnő reakciókat, feszültséget, amikor teljesíteni akarok, mert kitűztem egy célt, vagy mert azt hiszem, hogy valaki valamit vár tőlem. Nekem egyébként életreszóló feladat leküzdeni a teljesítménykényszert, elengedni a terveim egy részét, rugalmasabbnak lenni, ellazulni. De most nem is ezt akarom mondani. Hanem azt, hogy kezdek ráébredni, hogy ezt nem csak sajátmagam miatt, hanem a gyerekeim miatt is nagyon fontos megtennem. Minél lazább és türelmesebb tudok ugyanis lenni önmagammal, annál inkább az tudok lenni a gyerekeimmel is. Minél könnyebben tudok kapcsolódni a saját szükségleteimhez, annál jobban tudok kapcsolódni a gyerekeimmel is.
Feszült készülődés, vendégeket várunk. Rendrakás, takarítás, főzés, hányóra, mindjártittvannak, hogynézkiezalakás. A feszültség persze legnagyobb részt rajtam érződik, kisebb részben a páromon, a gyerekek nyugodtak, őket nem zavarja az ilyesmi. Pontosabban annyira mégiscsak feszültek, amennyi rólunk átragad rájuk. Ja, és mert már alig győzik kivárni, amíg a vendégek megérkeznek.
Beni komótosan eszeget az asztalnál, miközben én rohanok a lakásban fel-alá.
– Anya! Felvágnád a húst a tányéromon? – kérdezi, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy a rohanás közepén megállok és melléülve békésen vagdosni kezdeném a húst, amit valójában ő is meg tud csinálni.
– Nem látod, hogy más dolgom van?
– Egyedül is meg tudod csinálni!
– Hányszor mondjam még el? Rohanok, készülődök, hagyjatok most egy kicsit! – kiáltott volna vissza azonnal a bennem élő sakál. Ahogy azt megtette már néhányszor az előző félórában is.
De most végre meghallottam a belső zsiráfomat is, aki azt súgta:
– Állj! Mit szeretnél pontosan? Azt mondd neki!
Nagy levegő. Tényleg, mit is szeretnék pontosan? Felkészülni úgy a vendégségre, amivel rendben vagyok ÉS nyugodt maradni, békében a családommal. OK, kapocs önmagammal megvan, végre átvettem az irányítást magam felett.
Nyugodtan leültem Beni mellé, ránéztem:
– Manó, egy óra múlva itt lesznek a vendégek. Addigra szeretnék elpakolni, felporszívózni. Segítség volna nekem, ha most egyedül vágnád fel azt a húst. Rendben?
– OK.
Nem volt benne kritika, nem volt benne támadás, nem volt benne feszültség. Hát, ez a különbség. No meg a várható reakció.
