Egyik este Bogival rendezgettük a szekrényét, adogattam neki a ruhákat, ő meg bepakolta. Közben beszélgettünk. Elnéztem, ahogy rendszerezi a ruhadarabjait, gondosan szétválogatva őket. Hallottam, ahogy mesél, a maga választékos stílusában. “Te jó ég, de megnőtt ez a lány!” – telt a meg a szívem dugig szeretettel, ölelni vágyással.
Közelebb léptem, karjaimat ölelésre nyitottam. Rám nézett, egy icipicit távolabb lépett.
– Ja, látom, most nem akarod. Oké. – megadva neki a kölcsönös tiszteletet, léptem vissza a szekrény elé. Bár az ölelés jólesett volna, de ebben a helyzetben jobban esett kimutatni felé, hogy az ő teste az övé, ha neki épp nem esik jól, joga van nemet mondani. Sőt, kifejezetten örültem, hogy ezt ki is tudja nyilvánítani az érintett személy felé, legyen szó bárkiről is.
Derűsen pakolgattunk tovább.
Nagyjából 20 másodperc múlva odalépett elém, karjai ölelésre lendültek és beleadott apait-anyait! Tiszta szívvel, szeretettel, belülről fakadóan.
