Címke: baba

Repülőzünk

Szonja bevisz egy sámlit a dolgozóba és feláll rá azzal a szándékkal, hogy a polcokon levő dolgokat megnézegesse. Persze azért tettük fel őket, hogy a gyerekek ne érjék el, törékeny, érzékeny, fontos dolgok.
– Szonja-repülő, felszálláshoz készül! – kiáltom és mosolyogva felé tartok. – Indulás! – mondom és felkapom.
– Ne-ne-ne! – tiltakozik először, de amikor már a harmadik szobában berregünk, akkor ő is nevetni kezd.
– Leszállás! – mondom és leteszem a nagy ágyra.
Tetszett neki a játék, de most már visszaszalad, újra feláll a sámlira és már kezdené is megnyúlkálni a polcon levő tárgyakat.
De akkor újra megjelenek:
– Felszállás!
Nevetni kezd, most már élvezi a repülős játékot. Amikor leteszem az ágyunkra, újra beszalad a dolgozóba. Utánaindulok. Most is a sámlin áll, de már nem a polc, hanem az ajtó felé fordulva. Kis repülőm, széttárt karokkal várja, hogy újra a magasba emelkedjen.
– Mééég, repülőt! Mééég repülőt! – kiabálja nevetve.
Tulajdonképpen csak unatkozott. Hogy a polcon keres valami érdekeset vagy kisrepülőként, talán nem is olyan lényeges.

Gyorsan vagy lassan?

Sok fejtörést okoz nekem mostanában, hogy hogyan hangoljam össze a három gyerekem eltérő tempóját. Mivel még Beni is csak 7 éves, így bárhova is megyünk, együtt megyünk, így aztán sokat vagyunk együtt mindannyian, mi, négy teljesen különböző ember. A gyerekek eltérő tempója persze nehezíti az indulást, a vásárlást, legutóbb pedig a könyvtárban lett belőle galiba.
Olyan bátor voltam ugyanis, hogy egy 7, egy 5 és egy 2 éves gyerekkel együtt mentem a könyvtárba. Volt már ilyen máskor is, de akkor valahogy rendben ment minden. Most is egy darabig mindannyian viszonylag nyugodtan elfoglalták magukat a könyvek nézgetésevel, pakolgatásával, kiválasztásával. Aztán Szonja elunta mindezt és hangosan sikongatva rohangászni kezdett a polcok között. Ábel utána. Próbáltam hatni Ábelre, aki egyedül szerintem nem rohángaszott volna, de Szonja túl nagy kísértés volt neki. Mentem is volna már, de Beni még mindig a polcok között tanakodott, hogy akkor most melyik könyvet is kölcsönözzük ki. Egyre feszültebb lettem. Szonja kacagva kirohant a könyvtár nyitott ajtaján át a folyosóra. A könyvtáros néni fölállt és figyelni kezdte őt, nem áll-e fel a kihelyezett székre, ahonnan nagyot eshet. Hiszen az anyja, ki tudja, hol van. Kínos. Én közben Benivel veszekedtem, hogy lesz szíves most már dönteni, mert nem maradhatunk itt tovább. Nagy nehezen, rossz hangulatban indultunk végül haza. Megfogadtam, hogy soha többé nem jövök három gyerekkel könyvtárba…
Aztán – ahogy ez lenni szokott – hazafelé kicsit lecsöndesültem. Nincs értelme hol Szonjával, hol Benivel vitatkozni, az egyikük hamar megunja a várakozást, a másik maradna még. Egészen más életkor, egészen más érdeklődés és személyiség. Miért ne szaladgálhatna egy kétéves? Miért ne mélyülhetne bele a könyvekbe egy hétéves? Persze tekintettel is lehetnének egymásra és rám. De azt hiszem, megteszik, ami most tőlük telik ezen a téren.
Szerintem itt a megoldás most nem az lesz, hogy négy különböző szándékot próbálok meg összehangolni a könyvtárban. Szervezhetném másképp is a dolgokat. Magunk helyett a körülményeken változtathatnék. Akkor bizonyos konfliktusokat nem is kéne megoldani, egyszerűen elő sem jönnének. Talán legközelebb mégis csak másra hagyom Szonját, amikor könyvtárba megyek a nagyokkal. No persze, ez meg más miatt nehéz. Nem könnyű ennyi igény között egyensúlyozni, de majd megoldjuk!
 
Neked is nehézséget jelent időnként a testvérek eltérő tempójának összehangolása? Gyere, mesélj róla facebook csoportunkban!

Jó baba?

Amikor Szonja ici-pici baba volt, sokan megkérdezték tőlem:
– No és, jó baba?
Hogy jó-e? Ezt nem igazán tudom értelmezni. Talán olyasmire gondol ilyenkor a kérdező, hogy hányszor ébred éjjel, mennyit szokott sírni, mennyire tudom kipihenni magam mellette. Erre tudtam volna válaszolni. Például azt mondtam volna, hogy mostanában négyszer-ötször ébred éjjel. Hogy napközben gyakrabban szoptatom, mint korábban, különben sír. És hogy mégis egész kipihentnek érzem magam.
De hogy ő most „jó”-e vagy „rossz”? Nem hiszek az ilyen ítéletekben. A szükségletekben hiszek. Nem azért ébred fel ennyiszer, mert rossz, hanem mert melege van. Nem azért kér a hőségben gyakrabban tejet, mert rossz, hanem mert szomjas. Én pedig nem azért vagyok kipihent, mert ő jó, hanem mert valamilyen szerencse folytán mostanában sokkal kisebb az alvásigényem, mint régebben.
Hát nem sokkal életszerűbb, nem sokkal nagyobb tisztelettel beszélek róla, amikor elmondom, mit csinál és mit szeretne, ahelyett, hogy egyetlen szóval jellemezném őt?
 

Álmos-nyűgös

Szonjának kimaradt a délutáni alvása és most álmos, nyűgös. Legalábbis szeretem erre fogni, ha tudom, hogy kevesebbet aludt a szokásosnál és valami számomra apróságnak tűnő dolog miatt nyöszörögve sír. Ha már sokféleképpen megpróbáltam a kedvére tenni és semmi sem használt, akkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy itt már csak az alvás segít és erőnek erejével elcipelem az ágyáig vagy beteszem az autóba, attól függ, hogy hol vagyunk éppen, hol tudna egy picit végre megnyugodni.
Az ám, de van Szonjának egy igen éles szemű, hatalmas igazságérzetű és a húgát imádó bátyja, Beni. Ő rögtön kiszúrja, hogy itt erőszak történt a részemről és nem hagyja annyiban a dolgot. Odajön hozzám és haragosan közli velem:
– Nem, Anya! Egyáltalán nem azért sír, mert álmos, hanem mert megfogtad és akarata ellenére elviszed!
Emlékszem egyszer a strandról hazafelé fordult ilyen elő velünk. A kijárat felé mentünk volna, de Szonja sírt, se gyalog, se babakocsival, se kisbiciklivel, sehogy nem jött, de egyhelyben maradva is panaszosan nyöszörgött. Nem volt már semmi ötletem, felkaptam és vittem.
– Anya! Tedd le, akkor nem sírna! – hallottam magam mögött Benit.
– Szivem, mostanáig a földön állt és sírt folyamatosan! – válaszoltam.
– Akkor is tedd le! Nem látod, hogy ez rossz neki?
– Szegénykémnek rossz már mindenhogyan, mert nagyon álmos. Pont azért szeretném, hogy mielőbb az autóban üljünk, ott el tudna aludni.
De Beni nem tágított:
– Bántod! Haragszom rád! – mondta szigorúan.
Mérges voltam. Miért kritizál engem? Én csak a legjobbat akarom Szonjának. A lelkem mélyén persze röpdöstem, hogy ennyire szívén viseli a húga jóllétét. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve letettem Szonját. A sakál és a zsiráf ugyanerre ösztönöztek belül:
– Jól van, édes Benikém, leteszem, vigasztald meg, ha annyira tudod, mi a baja! Hajrá! – mondta bennem gúnyosan a sakálom.
– Miért is ne tehetnénk egy próbát? Miért lenne pont nekem igazam? Több bizalmat a gyerekeknek! – súgta a zsiráfom.
Letettem Szonját a földre. Az intenzív sírása halkabb nyöszörgésre váltott át. Beni odament hozzá, kézenfogta. Szonja hagyta. Elindultak az autó felé. Kicsit szipogva, szép lassan odasétáltak. Nem mintha én nem próbáltam volna vele kézenfogva sétálni öt perccel korábban. Ez most mégis más volt. Szonja talán megérezte, hogy Beniben igazi együttérzésre talál, ő nem csak rá akarja venni arra, hogy induljunk már.
Ahogy őket néztem, elolvadtam a gyönyörűségtől. Az én drága Benim, nem ritkán kihoz a sodromból a megjegyzéseivel, pedig ha jobban figyelnék, meghallanám benne a saját belső zsiráfomat.
 

Multitasking anyuka

Hogy én milyen büszke „multitasking anyuka” voltam! Beni születése után hamar rájöttem, hogy ha minden tennivalómat egymás után végzem, akkor a teendőim negyedével sem végzek estére. Így hát „cselhez” folyamodtam és párhuzamosítottam a tevékenységeket, amiben jó szolgálatot tett nekem például a háti hordozó. Így gyerekkel a hátamon könnyűszerrel főztem, porszívóztam vagy teregettem. Ő is élvezte, meg én is hatékonyabb voltam.
A tennivalóimat megkülönböztettem aszerint, hogy mit tudok gyerekkel csinálni és mit nem, és a gyerkőc alvásidejére szigorúan csak az utóbbiakat időzítettem, úgy is mint alvás, zuhanyzás stb. Aztán ahogy egyre gyakorlottabb lettem, egyre több dolog átkerült a „gyerekkel is tudom csinálni” kategóriába, pl. a hajmosás, sőt, bevallom, időnként még az alvás is (ébren levő gyerek mellett). Első babám születése után nem sokkal még hitetlenkedve hallgattam akkor már háromgyerekes barátnőm beszámolóját, miszerint ő szokott úgy főzni, hogy közben a babáját a hordozókendőben szoptatja! Aztán úgy esett, hogy a harmadiknál már én is kipróbáltam ezt az érdekes szoptatási pózt. No persze nem a kipróbálás öröméért, hanem mert egy síró baba és két nagyon éhes nagytesó mellett épp ez tűnt a legjárhatóbb útnak… 🙂
És minderre a logisztikai zsonglőrködésre rettenetesen büszke voltam, úgy gondoltam, ez részemről hatalmas teljesítmény. Tulajdonképpen ma sem gondolom ezt nagyon másképp, most is megveregetem a saját vállamat, amikor egyszerre több feladatomat is el tudom végezni. Sőt, azt gondolom, nem is bírnám máshogyan. A multitasking továbbra is életmentő számomra rengeteg helyzetben.
Csakhogy közben rájöttem valami másra is. Hogy amikor valamelyik gyerekem mondani szeretne nekem valamit (ami napjában legalább 100-szor előfordul), akkor hajlamos vagyok az őrá figyelést is egyfajta feladatnak gondolni, amihez ugyanúgy idő kell, mint a teregetéshez vagy a mosogatáshoz. És ezt a ráfigyelést ugyanúgy párhuzamosítani próbálom a többi tevékenységgel, és miközben a kezem tereget, a fülemmel őt hallgatom. Aztán félbeszakítom, amikor kimegyek egy újabb lavór ruháért a fürdőszobába. Aztán bosszankodom, hogy elfelejtettem kimosni az egyik nadrágot. És miközben abban a hitben vagyok, hogy félfüllel még mindig a gyerkőcöt hallgatom, valójában már egészen máshol járnak a gondolataim. És ezt ő is pontosan érzi.
Nem. A gyerekemet nem kezelhetem úgy, mint egy lavór ruhát. A lavór ruhával és a tűzhelyen gőzölgő levessel ellentétben a gyerekeimmel életre szóló kapcsolatot építek. A lavór ruha nem fogja elveszíteni bennem a bizalmát, ha várnia kell még egy kicsit. Azt sem fogja gondolni, hogy legközelebb nem is próbálkozik nálam. Nem úgy, mint a gyerek. Aki talán egy idő után már nem is jön oda elmesélni az élményeit, hiszen tudja, hogy úgysem figyelnék igazán.
Nem azt mondom, hogy valahányszor valamelyik gyerekem mondani szeretne nekem valamit, akkor azonnal kapát, kaszát eldobva 100%-ban rá figyeljek. Ha-ha-ha, ez biztosan nem is menne. Márcsak azért sem, mert a három gyerek nem ritkán egyszerre szeretne valamit mondani nekem, egyszerre igénylik azt a bizonyos 100%-os figyelmet. De annyira azért már ismerem őket, hogy tudjak súlyozni. Hogy észrevegyem, hogy mikor igazán fontos, hogy figyeljek és mikor fér bele a „félfül” is. És mikor nagyon fontos, hogy azt tudjam mondani a másik kettőnek, hogy „kérlek, most várjatok egy picit, mert a testvéretekre szeretnék figyelni”.
Mostanában próbálom tudatosabban kezelni a rájuk figyelést. Gyakorolnom kell. Néha egy percet igényelnek csak, ennyi igazán belefér az időmbe, a kezem mégis magától jár tovább, ahogy pakolom az edényeket a mosogatógépbe. Gyakorolnom kell a megállást. Hogy abba tudjam hagyni a pakolást és csak egy perc múlva folytassam tovább, még akár úgy is, hogy a mondanivaló épp nem olyan komoly. Apróságnak tűnhet a különbség, de én azt hiszem, a gyerek mégis nagyon másképp éli meg ezt a kettőt: leszűri belőle, hogy valóban érdekelnek engem az ő gondolatai vagy számomra most ő is csak egy kipipálandó feladat.
 
Te is gyakran próbálsz egyszerre több tevékenységet is végezni? Gyere, mesélj róla facebook csoportunkban!

 

Betöltés

Archívum