Címke: kritikus gondolatok

Szonja és az EMK kártyák

Szonja nagyon kikelt magából. Meg akarna nézni egy rövid videót YouTube-on, én viszont ezt nem szeretném, nem is adok kütyüt a mancsába. Ami azt illeti épp dolgozom és bevallom, egyáltalán nem örülök, hogy dühösen üvölt mellettem. Persze empatizálhatnék is, utánajárhatnék, miért fontos ez neki, beszélgethetnénk. De most valahogy nincs türelmem, kicsit ideges vagyok a saját dolgaim (értsd: kielégítetlen szükségleteim) miatt.
Szerencsére Szonja meglátja a falon az érzés-szükséglet kártyákat.
– Tudod, hogy érzem most magam?!! – kérdezi dühösen. – Hát így!!
És a „feszültség” kártyán levő dühös, feszült kisfiú képére mutat.
No, erre már felkapom a fejem. Odavagyok, hogy a 4 éves kislányom magától EMK-zik. Nálam ez übereli a munkát is vagy bármit. 🙂 Meg különben is, ha már nekem nem jutott eszembe elővenni az EMK-t, legalább fogadni tudjam tőle, nem?
Rá figyelek.
– Mondd csak, szomorúnak is érzed magad? – kérdezem tőle és a mellette levő kártyán a kislányra mutatok.
– Igen… – mondja kicsit már nyugodtabban.
Kicsit még nézegeti a kártyákat.
– Anya, és ez is – mutat egy újabb kártyára. Most a szükségletek közül választott egyet, az együttérzést, itt egy anyukát látunk, ahogy a gyermekére figyel átölelve őt.
-Ezt szeretnéd, kincsem? Együttérzést? – kérdezem.
Bólogat és összebújunk. Kicsit így maradunk, majd nyugodtan elvonul játszani.
Hát valahogy így működik az EMK.

Fürdés

Sokszor mondjátok, hogy nekünk könnyű, mert a mi gyerekeink milyen szófogadók, mi pedig milyen türelmesek vagyunk. Akkor most álljon itt egy kicsit másmilyen sztori is:
Számomra mindig is az volt a legnehezebb az EMK-ban, hogy a nehéz pillanatokban megőrizzem a tudatosságomat, de legalábbis gyorsan visszataláljak hozzá. Ha már egyszer bekapcsolt a tudatos énem, akkor többé-kevésbé tudok EMK-san kommunikálni, empatikus vagyok, jobb napokon még ki is tudok állni magamért, a saját szükségleteimért. 🙂 Csak odáig jussak el, hogy lehiggadok, még mielőtt olyat mondanék vagy csinálnék, amit nem szeretnék. Gyerekekkel különösen nagy kihívás ez nekem, velük még az egyébként nyugodt napjaimon is egy szempillantás alatt ki tudok jönni a sodromból.
A minap iszonyúan felhúztam magam, amikor Szonja nem akart fürödni menni, pedig már késő este volt. Már odáig eljutottunk, hogy a ruhája nagy részét levettük. De nem csak, hogy nem akart még így sem fürödni, hanem akkor még kitalálta, hogy ő most még kimegy, fürdés előtt ad egy búcsúpuszit az apjának, és mindehhez persze előbb még föl is öltözik, vagyis visszaveszi a már levett ruháit. Na ettől aztán végképp pipa lettem, kiabáltam, már-már megfogtam volna, hogy erőnek erejével betegyem a fürdőkádba, amikor nagyon halványan bekúszott a fejembe az a parányi gondolat, hogy bakker, de hiszen én ezeket a dolgokat nem így akarom elintézni. Elkezdtem kívülről látni magam, ahogy már tenném be a kádba, miközben éreztem, hogy ez így nem lesz jó.
De ennél többre bizony akkor ott nem futotta a tudatosságomból, képtelen lettem volna még empatizálni, sőt, a saját érzéseim, szükségleteim beazonosítása is nagy feladat lett volna. Ott álltam tanácstalanul, fogalmam se volt, hogy mit tegyek, egyelőre csak annyit tudtam, hogy azt se akarom hagyni, hogy visszaöltözzön, de kiabálni, erőszakoskodni sem szeretnék. És akkor elkiáltottam magam:
– Nem, nem, és nem akarok kiabálni, nem akarok erőszakoskodni, de akkor mégis mit tegyek??? Ki segít nekem?
A kérdést nem címeztem konkrétan senkinek, csak kétségbeesésemben tört fel belőlem. Mégis, Beni, aki eddig nyugodtan nézett valami filmet, felállt a helyéről és szó nélkül bemászott a fürdőkádba. De előtte még lekapcsolta a villanyokat a lakás többi részében, hogy egyedül a fürdőszobában legyen világos, ezzel is a fürdőszoba felé terelgetve Szonját.
Most, hogy láttam, nem vagyok egyedül, kicsit megnyugodtam és akkor már az is eszembe jutott, hogy talán van valami oka is annak, hogy Szonja ennyire nem akar ma fürödni menni. Kiderült, hogy annyira szereti azt a harisnya+szoknya kombót, ami aznap rajta volt, hogy nem tud tőle megválni. Felajánlottam neki, hogy pizsama helyett választhat valami csinosabb ruhát is az alváshoz, persze fürdés után. Ettől megnyugodott és többet már nem volt baja a fürdéssel. Huhhh. Ezt megúsztuk, még épp időben.
Bármilyen kis dolognak is tűnik, utólag büszke vagyok magamra, hogy egy számomra ennyire felfokozott helyzetben meg bírtam állítani saját magamat. (Meg is beszéltük a fiúkkal, hogy ezt sokszor milyen nehéz megtenni.) Számomra a tanulság az, hogy abban a pillanatban, hogy a legkisebb jelét érzem annak, hogy valami nem jó, nem ezt akarom, akkor álljak meg, lépjek ki, kérjek segítséget is, ha lehet. A legtöbbször nem baj, ha nem rögtön találunk megoldást, de legalább tudjunk megállni.

Légyszi add át!

Szonja kezet akar mosni a konyhában, ilyenkor egy székre szokott felmászni, hogy elérje a csapot a mosogatónál. Ám Ábel most épp azon a széken ül. Szonja dühbe gurul, mikor ezt meglátja:
-Na, Ábel menjen már el innen! De anya, így nem tudok kezet mosni!!! – kiabálja, legalább annyira dühösen, mint amennyire kétségbeesetten.
-Hagyjál, Szonja, nem megyek! – feleli nyugodtan Ábel.
Már éppen szólnék Ábelnek, hogy engedje a húgát kezet mosni és adja át neki a széket, amikor eszembe jut, hogy ahelyett, hogy én oldanám meg az ő konfliktusukat, miért is nem tanítom meg inkább őket ugyanerre.

Szonjához fordulok:
-Szonja, figyelj csak, kérni is lehet ám Ábeltől. Például megpróbálhatod, hogy azt mondod neki: „légyszi Ábel, add át a széket, hogy kezet tudjak mosni!”.
-Légyszi, Ábel, add át a széket – ismétli.
-És miért? – Ábel egy kicsit még kéreti magát… 🙂
-Hogy kezet tudjak mosni.
-Jó, tessék – Ábel átadja a széket.
-Szonjus, és most meg is köszönheted neki – szólok közbe.
-Köszönöm! – teszi még hozzá Szonja és mosolyog. Úgy látom, most elégedett, örül, hogy célt ért.
Remélem, hamarosan mindez már nélkülem is menni fog.

Empatikusnak lenni nem is olyan könnyű

Legyek empatikus. Könnyű azt mondani. Amikor annyi mindent veszek magamra, annyi mindenből kritikát hallok ki. És ha már kihallom (akár ott volt, akár nem), azzal foglalkozom, hogy védjem magam, nem pedig azzal, hogy vajon mi lehet a másikban, amiért ezt és ezt mondta… Azért szép lassan kezdek rendbe jönni magammal és ahogy magammal, úgy másokkal is.
– Egyél már még egy kicsit. Olyan sovány vagy!
– Jaj, Anyu! Rengeteget eszem így is. Ha sokat eszem, akkor sem hízom, én alkatilag ilyen vagyok, nem akarok mindenfélét tömni magamba fölöslegesen!
No, ez a párbeszéd például már sokszor lejátszódott köztem és anyukám között. A legutóbb múlt vasárnap. És végre – hála a kitartó EMK gyakorlásnak – nem csak utólag, hanem még élőben, miközben beszéltünk, kigyúlt a kicsi villanykörte a fejemben „empátia” felirattal.
– Ne haragudj, Anyu. Csak azért mondod, mert vigyázni szeretnél rám, igaz?
– Hát persze.
Mosoly, ölelés. Hiszen valójában imádjuk egymást. De akkor miért olyan nehéz mégis kilépni a vitákból és egymásra hangolódni?

Toljuk el a kocsit!

Benit hozom el a suliból. Vagyis csak hoznám, ugyanis az iskolánál a parkolóban elénk állt egy autó, nem tudok tőle kiállni. Közben Beni és a húga már az autóban, indulnánk a harmadik gyerkőcért. Na tipikusan ilyenkor megy bennem fel a pumpa.
De nem ma. Ma valamiért egészen nyugodtan, sőt, jókedvűen tudok hozzáállni a helyzethez.
– Beni, képzeld – fordulok a fiamhoz, – Apa azt olvasta valahol, hogy vannak parkolók, ahol simán egymás elé parkolnak az autók, de nem húzzák be a kéziféket, hogy ha útban lennének, arrébb lehessen őket tolni. Gyere, derítsük ki, igaz-e a hír, nézzük meg, eltolható-e ez a kocsi.
Beni arcán csibészes mosoly jelenik meg, végre történik valami izgalmas. 🙂
Megnézzük, valóban nincs behúzva a kézifék. Megmozdítjuk a kocsit, simán eltolható. OK, akkor nincs gond. Nagy vidámságban toljuk az autót ketten, miközben megjelenik a tulajdonos, sűrű elnézést kér, hogy csak egy pillanatra ment el, beül és már el is hajt.
Hát, ez jó kis kaland volt. 🙂 A gyerekekkel vidám hangulatban indulunk tovább.
Miért voltam most ilyen jókedvű, amikor máskor ugyanezen csak bosszankodtam volna? Persze most is alakulhatott volna másképp, ha például nem tudjuk a kocsit eltolni, a tulajdonos sokáig nem jön, én pedig emiatt elkések, akkor biztos nem vettem volna ilyen jól a helyzetet. De az azért nagyon elgondolkodtat, hogy máskor olyan pipa tudok lenni, hogy csak mérgelődésre és dudanyomkodásra futja, még csak meg se próbáltam volna arrébb tolni a kocsit. Nem a megoldás érdekelt volna, csak az, hogy micsoda igazságtalanság történt velem. Vajon min múlik ez?

EMK tréningeken azt tanítjuk, hogy az érzéseinket nem mások, nem is a körülmények okozzák, hanem azok a saját belső szükségleteinkre vezethetők vissza. A környezetemből persze mindenféle ingerek érnek, amik hatással vannak rám és az érzéseimre, de sohasem ezek a legfőbb tényezők. Ugyanaz a történés például egyáltalán nem biztos, hogy hasonló reakciót vált ki belőlem, mint a férjemből. És mint a fenti példa mutatja, még belőlem sem mindig ugyanazt. Ha bennem valami éppen nem OK, nem vagyok békében önmagammal, ha valamelyik szükségletem (pl. biztonság, tisztánlátás, kapcsolódás) sérül, akkor nem tudok nyugodtan, higgadtan, könnyeden, másokra odafigyelve reagálni. Bár úgy tűnhet ilyenkor, hogy a baj forrása kívül van, valójában ilyenkor először saját magammal kell törődnöm, a belső egyensúlyomat helyreállítani.
Az pedig a kocsitolás esetéből is egyértelmű, hogy a gyerekek milyen sokat nyernek egy kiegyensúlyozott, önmagával békében levő szülővel.

Betöltés

Archívum