Címke: kritikus gondolatok

Sokszor mondjátok, hogy nekünk könnyű, mert a mi gyerekeink milyen szófogadók, mi pedig milyen türelmesek vagyunk. Akkor most álljon itt egy kicsit másmilyen sztori is:
Számomra mindig is az volt a legnehezebb az EMK-ban, hogy a nehéz pillanatokban megőrizzem a tudatosságomat, de legalábbis gyorsan visszataláljak hozzá. Ha már egyszer bekapcsolt a tudatos énem, akkor többé-kevésbé tudok EMK-san kommunikálni, empatikus vagyok, jobb napokon még ki is tudok állni magamért, a saját szükségleteimért. 🙂 Csak odáig jussak el, hogy lehiggadok, még mielőtt olyat mondanék vagy csinálnék, amit nem szeretnék. Gyerekekkel különösen nagy kihívás ez nekem, velük még az egyébként nyugodt napjaimon is egy szempillantás alatt ki tudok jönni a sodromból.
A minap iszonyúan felhúztam magam, amikor Szonja nem akart fürödni menni, pedig már késő este volt. Már odáig eljutottunk, hogy a ruhája nagy részét levettük. De nem csak, hogy nem akart még így sem fürödni, hanem akkor még kitalálta, hogy ő most még kimegy, fürdés előtt ad egy búcsúpuszit az apjának, és mindehhez persze előbb még föl is öltözik, vagyis visszaveszi a már levett ruháit. Na ettől aztán végképp pipa lettem, kiabáltam, már-már megfogtam volna, hogy erőnek erejével betegyem a fürdőkádba, amikor nagyon halványan bekúszott a fejembe az a parányi gondolat, hogy bakker, de hiszen én ezeket a dolgokat nem így akarom elintézni. Elkezdtem kívülről látni magam, ahogy már tenném be a kádba, miközben éreztem, hogy ez így nem lesz jó.
De ennél többre bizony akkor ott nem futotta a tudatosságomból, képtelen lettem volna még empatizálni, sőt, a saját érzéseim, szükségleteim beazonosítása is nagy feladat lett volna. Ott álltam tanácstalanul, fogalmam se volt, hogy mit tegyek, egyelőre csak annyit tudtam, hogy azt se akarom hagyni, hogy visszaöltözzön, de kiabálni, erőszakoskodni sem szeretnék. És akkor elkiáltottam magam:
– Nem, nem, és nem akarok kiabálni, nem akarok erőszakoskodni, de akkor mégis mit tegyek??? Ki segít nekem?
A kérdést nem címeztem konkrétan senkinek, csak kétségbeesésemben tört fel belőlem. Mégis, Beni, aki eddig nyugodtan nézett valami filmet, felállt a helyéről és szó nélkül bemászott a fürdőkádba. De előtte még lekapcsolta a villanyokat a lakás többi részében, hogy egyedül a fürdőszobában legyen világos, ezzel is a fürdőszoba felé terelgetve Szonját.
Most, hogy láttam, nem vagyok egyedül, kicsit megnyugodtam és akkor már az is eszembe jutott, hogy talán van valami oka is annak, hogy Szonja ennyire nem akar ma fürödni menni. Kiderült, hogy annyira szereti azt a harisnya+szoknya kombót, ami aznap rajta volt, hogy nem tud tőle megválni. Felajánlottam neki, hogy pizsama helyett választhat valami csinosabb ruhát is az alváshoz, persze fürdés után. Ettől megnyugodott és többet már nem volt baja a fürdéssel. Huhhh. Ezt megúsztuk, még épp időben.
Bármilyen kis dolognak is tűnik, utólag büszke vagyok magamra, hogy egy számomra ennyire felfokozott helyzetben meg bírtam állítani saját magamat. (Meg is beszéltük a fiúkkal, hogy ezt sokszor milyen nehéz megtenni.) Számomra a tanulság az, hogy abban a pillanatban, hogy a legkisebb jelét érzem annak, hogy valami nem jó, nem ezt akarom, akkor álljak meg, lépjek ki, kérjek segítséget is, ha lehet. A legtöbbször nem baj, ha nem rögtön találunk megoldást, de legalább tudjunk megállni.