Kategória: Béke önmagunkkal

Újévi fogadalom

Ti szoktatok újévi fogadalmat tenni? Miket?
Én szeretek előre gondolkodni, mindig van egy csomó tervem, persze hogy újévkor is. A kifejezett fogadalmakat viszont nem szeretem. Gúzsba köthetnek, egy terhet rakhatunk ezzel magunkra, ha túl komolyan vesszük. Én csak afféle önmagamhoz intézett kérésként szeretek rájuk tekinteni.
Tudjátok mit tűztem ki 2019-re? Hogy megtanulok görkorizni. Összejött? Nem. Egyetlen görkori órára sem mentem el végül, amit szerettem volna. Bánom? Nem. 🙂 Mögötte az volt, hogy figyeljek jobban magamra, a saját vágyaimra, tegyem azt többször, amit csak magam miatt tennék. Így történt? Igen, sokkal inkább, mint az előző években. Nem görkorizom, de például úszom. Lehet, hogy idén majd görkorizni is fogok.
Ami szerintem fontos, hogy ne kívánjunk túl nagyot. Legyen ez csak egy aprócska lépés, de olyan, ami előrevisz. És ha már ott tartunk, akkor pedig lehet újat kérni magunktól, akkor is, ha épp nem újév napja van. 🙂 Ha pedig nem tartunk ott, akkor kérjünk helyette mást. A fontos az irány. 🙂
Igazából szerintem egész évben így érdemes kérni magunktól, az újévnek nem is kellene, hogy ebből a szempontból nagy jelentősége legyen.
Idénre tudjátok mit kértem magamtól? Hogy tanuljak meg szépen kislányhajat fonni és ezzel örömet szerezni a kislányomnak nap, mint nap. És hogy emögött mi van? A jelenlét. Valójában erre szeretnék jobban figyelni jövőre, hogy jobban jelen legyek abban, amit csinálok, itthon az itthonban, a munkámban a munkában, a kapcsolataimban a kapcsolatokban, a gyerekeimmel a gyerekeimmel. Mert a nagy gondolkodásban és tervezgetésben szeretném többször az itt és mostot is jobban megélni és figyelni.
Ti mit kértek magatoktól?

Fürdés

Sokszor mondjátok, hogy nekünk könnyű, mert a mi gyerekeink milyen szófogadók, mi pedig milyen türelmesek vagyunk. Akkor most álljon itt egy kicsit másmilyen sztori is:
Számomra mindig is az volt a legnehezebb az EMK-ban, hogy a nehéz pillanatokban megőrizzem a tudatosságomat, de legalábbis gyorsan visszataláljak hozzá. Ha már egyszer bekapcsolt a tudatos énem, akkor többé-kevésbé tudok EMK-san kommunikálni, empatikus vagyok, jobb napokon még ki is tudok állni magamért, a saját szükségleteimért. 🙂 Csak odáig jussak el, hogy lehiggadok, még mielőtt olyat mondanék vagy csinálnék, amit nem szeretnék. Gyerekekkel különösen nagy kihívás ez nekem, velük még az egyébként nyugodt napjaimon is egy szempillantás alatt ki tudok jönni a sodromból.
A minap iszonyúan felhúztam magam, amikor Szonja nem akart fürödni menni, pedig már késő este volt. Már odáig eljutottunk, hogy a ruhája nagy részét levettük. De nem csak, hogy nem akart még így sem fürödni, hanem akkor még kitalálta, hogy ő most még kimegy, fürdés előtt ad egy búcsúpuszit az apjának, és mindehhez persze előbb még föl is öltözik, vagyis visszaveszi a már levett ruháit. Na ettől aztán végképp pipa lettem, kiabáltam, már-már megfogtam volna, hogy erőnek erejével betegyem a fürdőkádba, amikor nagyon halványan bekúszott a fejembe az a parányi gondolat, hogy bakker, de hiszen én ezeket a dolgokat nem így akarom elintézni. Elkezdtem kívülről látni magam, ahogy már tenném be a kádba, miközben éreztem, hogy ez így nem lesz jó.
De ennél többre bizony akkor ott nem futotta a tudatosságomból, képtelen lettem volna még empatizálni, sőt, a saját érzéseim, szükségleteim beazonosítása is nagy feladat lett volna. Ott álltam tanácstalanul, fogalmam se volt, hogy mit tegyek, egyelőre csak annyit tudtam, hogy azt se akarom hagyni, hogy visszaöltözzön, de kiabálni, erőszakoskodni sem szeretnék. És akkor elkiáltottam magam:
– Nem, nem, és nem akarok kiabálni, nem akarok erőszakoskodni, de akkor mégis mit tegyek??? Ki segít nekem?
A kérdést nem címeztem konkrétan senkinek, csak kétségbeesésemben tört fel belőlem. Mégis, Beni, aki eddig nyugodtan nézett valami filmet, felállt a helyéről és szó nélkül bemászott a fürdőkádba. De előtte még lekapcsolta a villanyokat a lakás többi részében, hogy egyedül a fürdőszobában legyen világos, ezzel is a fürdőszoba felé terelgetve Szonját.
Most, hogy láttam, nem vagyok egyedül, kicsit megnyugodtam és akkor már az is eszembe jutott, hogy talán van valami oka is annak, hogy Szonja ennyire nem akar ma fürödni menni. Kiderült, hogy annyira szereti azt a harisnya+szoknya kombót, ami aznap rajta volt, hogy nem tud tőle megválni. Felajánlottam neki, hogy pizsama helyett választhat valami csinosabb ruhát is az alváshoz, persze fürdés után. Ettől megnyugodott és többet már nem volt baja a fürdéssel. Huhhh. Ezt megúsztuk, még épp időben.
Bármilyen kis dolognak is tűnik, utólag büszke vagyok magamra, hogy egy számomra ennyire felfokozott helyzetben meg bírtam állítani saját magamat. (Meg is beszéltük a fiúkkal, hogy ezt sokszor milyen nehéz megtenni.) Számomra a tanulság az, hogy abban a pillanatban, hogy a legkisebb jelét érzem annak, hogy valami nem jó, nem ezt akarom, akkor álljak meg, lépjek ki, kérjek segítséget is, ha lehet. A legtöbbször nem baj, ha nem rögtön találunk megoldást, de legalább tudjunk megállni.

Nem stresszelek

Egy ideje már dolgozom azon, hogy csökkentsem a stresszt az életemben. Nem meglepő módon rájöttem, hogy a stresszt ugyanúgy én generálom magamban, mint ahogy a saját érzéseimért is én vagyok felelős.
Nos, arra jutottam, hogy a stressz döntő része nálam a „kell”-ekből ered, tehát abból, ha meg akarok felelni valakinek, valaminek, vagy csak a saját magam által támasztott elvárásoknak. Az EMK-nak hála, már nagyon sok „kell”-t leépítettem magamban, de még mindig gyakran észreveszem, hogy hoppá, a „kell”-ek már megint átvették az irányítást az életem felett. És ez még a jobbik eset, amikor észreveszem. A sok kis „kell” ugyanis olyan alattomosan tud megbújni bennem, hogy gyakran fel sem tűnik, hogy itt vannak és az ő hatásukra cselekszem.
A legstresszesebb pillanatok az életemben pedig azok, amikor még időnyomás is van rajtam. Annyira szeretnék megfelelni a bennem lévő elvárásoknak, hogy indulás előtt nagyon erős a késztetésem, hogy még ezt is, azt is befejezzem, és csak aztán induljak. Sőt, sokszor a feladatok nyomása alatt még azt sem tudatosítom magam, hogy mennyi az idő. (Úgy általában nem vagyok ilyenkor tudatos.) Ez persze oda vezet, hogy késve indulok, és akkor már azon is stresszelek, hogy odaérek-e időben, ahova elindultam és mi lesz, ha nem.
Úgyhogy az egyik újévi szándékom (és most szándékosan nem ígéretet vagy vállalást írok, mert ebből sem akarok egy újabb „kell”-t csinálni) az volt, hogy idén időben indulok mindenhova, ha csak valami tényleg nagyon nyomós okom nincs arra, hogy ne tegyem. Egy ideje most már így működöm, általában valóban időben indulok, és azt látom, hogy az életemben levő stressz kb. 70%-ától megszabadultam. Bizony! 🙂
Hogy miért ilyen soktól, az persze a jelenlegi életmódunkkal is összefügg: ugyanis a jövés-menésnek, a logisztikának most kiemelt szerepe van nálunk. A gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy sokféle elfoglaltságuk legyen (különórák, barátok), de még nem elég nagyok ahhoz, hogy ezeket az elfoglaltságokat egyedül intézzék, illetve hogy egyedül közlekedjenek.
Igen, szerintem a stressz választás kérdése. Nekem például nagyon nehéz a bennem levő késztetések ellenére azt választani, hogy letegyem ezt vagy azt a feladatot és helyette inkább készülődjek, induljak. De amikor ez a gondolat csak icipicit is bekúszik a fejembe, akkor most már nem hessegetem el úgy, mint régen, hanem megragadom. Ilyenkor megkérdezem magamtól: Mi a fontosabb, ez a feladat vagy az, hogy nyugodtan induljak és ezzel hozzájáruljak a saját és családom nyugodt életéhez? Szinte mindig a másodikra esik a választásom. 🙂

Toljuk el a kocsit!

Benit hozom el a suliból. Vagyis csak hoznám, ugyanis az iskolánál a parkolóban elénk állt egy autó, nem tudok tőle kiállni. Közben Beni és a húga már az autóban, indulnánk a harmadik gyerkőcért. Na tipikusan ilyenkor megy bennem fel a pumpa.
De nem ma. Ma valamiért egészen nyugodtan, sőt, jókedvűen tudok hozzáállni a helyzethez.
– Beni, képzeld – fordulok a fiamhoz, – Apa azt olvasta valahol, hogy vannak parkolók, ahol simán egymás elé parkolnak az autók, de nem húzzák be a kéziféket, hogy ha útban lennének, arrébb lehessen őket tolni. Gyere, derítsük ki, igaz-e a hír, nézzük meg, eltolható-e ez a kocsi.
Beni arcán csibészes mosoly jelenik meg, végre történik valami izgalmas. 🙂
Megnézzük, valóban nincs behúzva a kézifék. Megmozdítjuk a kocsit, simán eltolható. OK, akkor nincs gond. Nagy vidámságban toljuk az autót ketten, miközben megjelenik a tulajdonos, sűrű elnézést kér, hogy csak egy pillanatra ment el, beül és már el is hajt.
Hát, ez jó kis kaland volt. 🙂 A gyerekekkel vidám hangulatban indulunk tovább.
Miért voltam most ilyen jókedvű, amikor máskor ugyanezen csak bosszankodtam volna? Persze most is alakulhatott volna másképp, ha például nem tudjuk a kocsit eltolni, a tulajdonos sokáig nem jön, én pedig emiatt elkések, akkor biztos nem vettem volna ilyen jól a helyzetet. De az azért nagyon elgondolkodtat, hogy máskor olyan pipa tudok lenni, hogy csak mérgelődésre és dudanyomkodásra futja, még csak meg se próbáltam volna arrébb tolni a kocsit. Nem a megoldás érdekelt volna, csak az, hogy micsoda igazságtalanság történt velem. Vajon min múlik ez?

EMK tréningeken azt tanítjuk, hogy az érzéseinket nem mások, nem is a körülmények okozzák, hanem azok a saját belső szükségleteinkre vezethetők vissza. A környezetemből persze mindenféle ingerek érnek, amik hatással vannak rám és az érzéseimre, de sohasem ezek a legfőbb tényezők. Ugyanaz a történés például egyáltalán nem biztos, hogy hasonló reakciót vált ki belőlem, mint a férjemből. És mint a fenti példa mutatja, még belőlem sem mindig ugyanazt. Ha bennem valami éppen nem OK, nem vagyok békében önmagammal, ha valamelyik szükségletem (pl. biztonság, tisztánlátás, kapcsolódás) sérül, akkor nem tudok nyugodtan, higgadtan, könnyeden, másokra odafigyelve reagálni. Bár úgy tűnhet ilyenkor, hogy a baj forrása kívül van, valójában ilyenkor először saját magammal kell törődnöm, a belső egyensúlyomat helyreállítani.
Az pedig a kocsitolás esetéből is egyértelmű, hogy a gyerekek milyen sokat nyernek egy kiegyensúlyozott, önmagával békében levő szülővel.

Nem sikerült. Nem sikerült?

Három évvel ezelőtt választottunk sulit Beninek, de ahova leginkább szerettük volna, oda nem vették fel. Az akkori érzéseimről írtam ezt a kis szösszenetet.
Rossz hírt kaptam. No, azért egyáltalán nem tragikusat. Benit nem vették fel az általunk leginkább preferált iskolába. Nagyon szerettem volna, megtettem érte, amit tudtam. Nagyon izgultam és amikor kiderült, csalódott voltam. A bennem ugráló sakál már mondta is volna a magáét. Nyilván igazságtalanság történt velünk. Az iskola rosszul döntött és különben is, milyen iskola az ilyen, ahova még minket se vesznek fel. A felvett gyerekek és a szüleik pedig szégyelljék magukat, hogy volt képük ezt tenni velünk…
Aztán csitítgatni kezdtem. Nyugi. Most csalódott vagy. Várj pár percet, érezd át, éld meg a fájdalmadat. És most hogy vagy? Mire van szükséged? Mit kérsz magadtól?
Rambala Évától tanultam: a biztonság fontos szükségletünk. Miben tudjuk ezt megélni? Hol tartom a biztonságom? Abban az iskolában? Abban a munkahelyben? Abban a kapcsolatban? Vagy inkább abban a képességemben, hogy ha kell, megtalálom a boldogságomat, kiteljesedésemet máshol, mással, máshogyan is? Minél nagyobb hatásom lehet rá, minél közelebb van a szívemhez az, ahol a biztonságomat tartom, annál boldogabb lehetek.

Betöltés

Archívum