Címke: iskola

Tanítás szükséglet-alapon

#digitalistanulas
Így próbálok szükséglet-alapon tanítani itthon:

– Jaj, Anya, nem akarok 20 angol szót leírni a szótárfüzetbe, utálok másolni! – fakad ki Beni, miután elolvassuk az angol házi feladatot. Ebben többek között egy hosszú szólista szerepel, felette az utasítással: írd le a szótárfüzetedbe!

Egy ilyen feladatnál (még mielőtt elkezdeném másoltatni a gyerekkel a szavakat) felteszem magamban a kérdést:
– Mi is fontos nekem Beni angol tanulásában?
Erre általában két válaszom van:
1. Szeretném, hogy a gyerkőc fejlődjön
2. Szeretnék együttműködni a gyerek fejlődésében szerepet játszó emberekkel, tanárokkal
Ezek a valódi belső igényeim lehetnek. Az viszont számomra nem belső igény, hogy amit feladnak, azt egy az egyben meg kell csinálni. Ez inkább külső elvárás.

Nos, elengedhetetlen-e a gyerkőc fejlődéséhez vagy a tanárral való együttműködéshez, hogy ezt a 20 szót kézzel bemásolja a szótárfüzetbe? Azt gondolom, hogy egyáltalán nem.

A szólistát végül kinyomtatjuk és beragasztjuk a füzetbe egy perc alatt. A másolásra szánt időben inkább többször végigmegyünk rajta és nagyjából meg is tanuljuk a szavakat. A munkafüzetre vonatkozó feladatokat küldjük csak vissza, amit kértek, a tanárral való levelezés során pedig figyelek az együttműködésre, a jó kapcsolatra. 🙂

Szóval kicsit felülbíráltuk az eredeti utasítást, de azt gondolom, a valódi szükségleteink mellett döntöttünk. A gyerek megkönnyebbült, hálás és nem utolsó sorban egész jól mennek neki a szavak. Én pedig elégedett vagyok, hogy a számomra fontos dolgokkal foglalkoztam.

Tanulni próbálunk

-Nem akarom megcsinálni! Jaj, már megint egy színezős feladat! – mondja Ábel.
– Ábel, tessék megcsinálni, már csak egy kicsi van hátra! – felelem szigorúan.
-De nem akarom, hagyjál békén! Utálok rajzolni, színezni! És már úgyis értem, minek még ki is színezni?!

Csütörtök délután 2 óra van, karanténéletünk és az otthon tanulás 3. hete. Sok ez neki. Nekem is.
Mókuskerékben érezzük kicsit magunkat, a gyerekek is, én is. Elgondolkodom. Rendben van az, hogy nem érzem jól magam addig, amíg ki nem pipáltuk az összes feladatot az aznapra átküldött lecke listáról? Azt gondolom, a tanítók segítenek, támogatnak bennünket abban, hogy fejlődjünk. Köszönet érte! De az már a mi dolgunk, hogy ezt hogyan engedjük be az életünkbe és hogyan teremtünk egyensúlyt magunknak. Olyan egyensúlyt, ami valóban minket szolgál.

-Szivem, fáradt vagy, sok a lecke, és unalmasak a feladatok? – kérdezem, most már más hangon.
-Igen!
-Tudod, hogy nekem mi a fontos?
-Mi?
-Az, hogy a lényeget tudd, ami tényleg hasznos tudás. Csináljuk úgy, hogy elmondod, hogy mit értesz a tananyagból. És ha azt látom, hogy már érted, tudod, akkor nem kell végigcsinálni a hozzá tartozó összes feladatot, amit adnak, OK? Ha pedig vissza kell küldeni, akkor segítek én is például színezéssel, rajzolással, jó?
-Jó – mondja és kicsit nyugodtabb.

Újrakezdjük, folytatjuk. Tényleg érti. Én meg tényleg színezek neki egy kicsit és így előbb befejezzük.
Most aztán van bőven lehetőség a gyerekeink cinkosainak lenni, ahogy Vekerdy Tamástól hallottuk…

Nemet mondani ér – szülőként is

Sokszor írtam már nektek arról, hogy nálunk bizony ér nemet mondani. A gyerekek is mondhatnak nemet és mi, szülők is… Egy léleksimogató történet következik 🙂
– Anya, megcsinálod a szendvicsemet? – kérdezte Maja egy sulis napon, az ágyban nyújtózkodva, indulás előtt 30 perccel.
– Bocs, Maja, nem. Én is el vagyok havazva, még a saját kajámat sem tettem el… – mondtam sietve és kicsit azért összeszorult a szívem… (Hát… nem mondok könnyen nemet, na!)
Maja kisomfordál, térül-fordul, kenyér elő, avokádókrém elő…
– Neked elég egy szendvics? – nézz rám álmosan.
– Öööö, igen, köszi! Az enyémet is megcsinálod? – néztem tágra nyílt szemekkel.
– Persze. – felelte „mi sem természetesebb ennél” – hangsúllyal.
Libabőrös lettem (mit liba, LÚD…. ? )
Szemrehányásnak, neheztelésnek nyoma sem volt…. Csak a kölcsönös tiszteletnek és elfogadásnak. ÉLJEN A „NEMET MONDANI ÉS ELFOGADNI TUDÓ” ÚJ GENERÁCIÓ!

Na, mikor olvasol?

Kötelező olvasmány nyárra. Nekünk most van ilyen először, Beniéknek egy teljes könyvet önállóan el kell olvasniuk nyár végéig.
Ne rajtam múljon, már nyár elején beszereztem neki a könyvet, és nógattam is időnként:
– Na, elkezded olvasni?
– Mikor olvasol?
– Figyelj, hogy ne nyár végére maradjon az egész!
Beni elég rosszul viseli a nyaggatást, főleg ha tőlem érkezik, és ami azt illeti, én is eléggé utálom. Egyrészt szerintem kissé erőszakos és unalmas formája a párbeszédnek :-), másrészt nem is szeretném átvenni tőle a házi feladat felelősségét még ebben a formában sem. Ugyanakkor támogatni is szeretném őt, hiszen másodikosként még nem biztos, hogy van benne annyi előrelátás, hogy a nyári szünet elején nekiáll és félek is attól, hogy mi lesz, ha augusztus végén döbben rá, hogy el kellett volna olvasni.
 
Ilyen esetekben nekünk az működött eddig, hogy közösen készítettünk egy tervet, amiben én támogattam őt péládul azzal, hogy elmondtam, én hogy szoktam tervezni, de aztán a tervet addig alakítottuk, amíg ő is teljesen a magáénak érezte és elszánta magát arra, hogy megvalósítja. Ezáltal lényegében „kiszerveztem” a nógatást, a terv (az ő saját terve) „nógat” helyettem is, így ő önállóbb lesz, a kapcsolatunk pedig nem terhelődik ezzel.
– Beni, van kedved most megtervezni, hogy mikor mennyit fogsz olvasni nyáron? Ha van egy terved, akkor mindig láthatod, hogy most jól állsz-e, hol kéne most ahhoz tartanod, hogy nyár végéig legyen idő kényelmesen befejezni.
– OK.
– Mit szólnál egy olyan táblázathoz, amiben minden napra beírjuk az egyik oszlopba, hogy hányadik oldalnál tartanál, ha egyenletes tempóban olvasnád el nyár végéig, egy másik oszlopot üresen hagyunk, ahova te magad beírhatod, hogy ténylegesen hol tartasz. Tulajdonképpen versenyezni is tudsz így a terveddel, ha akarsz.
– Jó, rendben.
Hát, így is lett, a táblázatot kinyomtattuk, kitettük a falra, ő pedig olvas és írja, hogy hol tart. Néha azért adok neki ötleteket:
– Szeretnéd, hogy elvigyük magunkkal az utazásra is a könyvet? Lehet, hogy fogsz olvasni az úton?
 
De úgy látom, ennyi elég is neki. A többit már megteszi a táblázat, illetve természetesen az ő növekvő felelősségérzete, amire igyekszem mindig annyira alapozni, amennyire már éppen lehet.

 

Bizonyítvány

Nálunk most vasárnap volt bizonyítványosztás…
A Waldorf-iskolákban nagyon részletes szöveges értékelést kapnak a szülők, pontosabban 5. osztályig a szülőknek, 6. osztálytól a gyermekeknek szól ez a szöveges értékelés. Bogi idén végezte a 6. osztályt, Maja a 8.-at, a bizonyítványokat osztályonként, egy megható ünnepség keretében vették át, amit a „szokásos” tűzugrási ceremónia követett.
Ezután Bogiékkal a parkba mentünk, ahol Bogi egy padon ülve végigolvasta a bizonyítványát, Majáék a haverokkal a suliban töltötték még az időt, ő este tanulmányozta az osztálytanító és a szaktanárok szöveges értékelését.

Este Bogi ült a konyhában, beszélgettünk. A bizonyítványát még nem olvastam, de nem is a konkrétumok, hanem a leírtakhoz való személyes viszonyulása érdekelt.
– Bogikám, elégedett vagy a bizonyítványoddal?
– Van olyan tantárgy, ahol te teljesen máshogy értékelnéd a teljesítményedet?
– Szerinted a teljesítményed összhangban van azzal, amennyi energiát a tanulásra szántál?
– Van olyan, amin szeretnél változtatni?
És mesélt. Mesélt a terveiről, a tantárgyakról és arról, hogy mi az, amin változtatni szeretne.
Nem is tudom, hogy a kölcsönös tiszteletet vagy az önállóságot támogatta leginkább a beszélgetésünk, de azt biztosan tudom, hogy a bizonyítványosztás környékén ez a legtöbb, amit adni tudtam. Neki egy lehetőséget, hogy magába nézzen, nekem egy lehetőséget, hogy meglássam azt, ami benne él…

Betöltés

Archívum