-Nem akarom megcsinálni! Jaj, már megint egy színezős feladat! – mondja Ábel.
– Ábel, tessék megcsinálni, már csak egy kicsi van hátra! – felelem szigorúan.
-De nem akarom, hagyjál békén! Utálok rajzolni, színezni! És már úgyis értem, minek még ki is színezni?!
Csütörtök délután 2 óra van, karanténéletünk és az otthon tanulás 3. hete. Sok ez neki. Nekem is.
Mókuskerékben érezzük kicsit magunkat, a gyerekek is, én is. Elgondolkodom. Rendben van az, hogy nem érzem jól magam addig, amíg ki nem pipáltuk az összes feladatot az aznapra átküldött lecke listáról? Azt gondolom, a tanítók segítenek, támogatnak bennünket abban, hogy fejlődjünk. Köszönet érte! De az már a mi dolgunk, hogy ezt hogyan engedjük be az életünkbe és hogyan teremtünk egyensúlyt magunknak. Olyan egyensúlyt, ami valóban minket szolgál.
-Szivem, fáradt vagy, sok a lecke, és unalmasak a feladatok? – kérdezem, most már más hangon.
-Igen!
-Tudod, hogy nekem mi a fontos?
-Mi?
-Az, hogy a lényeget tudd, ami tényleg hasznos tudás. Csináljuk úgy, hogy elmondod, hogy mit értesz a tananyagból. És ha azt látom, hogy már érted, tudod, akkor nem kell végigcsinálni a hozzá tartozó összes feladatot, amit adnak, OK? Ha pedig vissza kell küldeni, akkor segítek én is például színezéssel, rajzolással, jó?
-Jó – mondja és kicsit nyugodtabb.
Újrakezdjük, folytatjuk. Tényleg érti. Én meg tényleg színezek neki egy kicsit és így előbb befejezzük.
Most aztán van bőven lehetőség a gyerekeink cinkosainak lenni, ahogy Vekerdy Tamástól hallottuk…
