Címke: kötelességek?

Tanítás szükséglet-alapon

#digitalistanulas
Így próbálok szükséglet-alapon tanítani itthon:

– Jaj, Anya, nem akarok 20 angol szót leírni a szótárfüzetbe, utálok másolni! – fakad ki Beni, miután elolvassuk az angol házi feladatot. Ebben többek között egy hosszú szólista szerepel, felette az utasítással: írd le a szótárfüzetedbe!

Egy ilyen feladatnál (még mielőtt elkezdeném másoltatni a gyerekkel a szavakat) felteszem magamban a kérdést:
– Mi is fontos nekem Beni angol tanulásában?
Erre általában két válaszom van:
1. Szeretném, hogy a gyerkőc fejlődjön
2. Szeretnék együttműködni a gyerek fejlődésében szerepet játszó emberekkel, tanárokkal
Ezek a valódi belső igényeim lehetnek. Az viszont számomra nem belső igény, hogy amit feladnak, azt egy az egyben meg kell csinálni. Ez inkább külső elvárás.

Nos, elengedhetetlen-e a gyerkőc fejlődéséhez vagy a tanárral való együttműködéshez, hogy ezt a 20 szót kézzel bemásolja a szótárfüzetbe? Azt gondolom, hogy egyáltalán nem.

A szólistát végül kinyomtatjuk és beragasztjuk a füzetbe egy perc alatt. A másolásra szánt időben inkább többször végigmegyünk rajta és nagyjából meg is tanuljuk a szavakat. A munkafüzetre vonatkozó feladatokat küldjük csak vissza, amit kértek, a tanárral való levelezés során pedig figyelek az együttműködésre, a jó kapcsolatra. 🙂

Szóval kicsit felülbíráltuk az eredeti utasítást, de azt gondolom, a valódi szükségleteink mellett döntöttünk. A gyerek megkönnyebbült, hálás és nem utolsó sorban egész jól mennek neki a szavak. Én pedig elégedett vagyok, hogy a számomra fontos dolgokkal foglalkoztam.

Feladatok bűvöletében

– Bevásárolni
– Ebédet főzni
– Levelet feladni
– Tartalékruhát vinni az oviba
– Különórát befizetni
– Farsangi jelmezt kigondolni
– Szülinapi zsúrt megszervezni
– …
Ismerős? Nekem tele a fejem elintéznivalókkal. Akár leírom, akár nem, állandóan ilyen listákat látok magam előtt. És közben abban az illúzióban élek, hogy annál jobb lesz nekem, sőt, annál jobb anya leszek, minél több mindent sikerül elintéznem ezek közül. Nem mintha ez olyan egyszerű lenne, mert mire kipipálnék egyet, általában hozzáírok még kettőt…
Aztán ha beüt egy (tulajdonképpen nem is annyira) váratlan esemény, konkrétan például Beni és Ábel összevesznek és Ábel sírni kezd, akkor a vigasztalás ötödik percében már kezdem kényelmetlenül érezni magam. Hiszen ha én most itt nekiállok hosszasan vigasztalgatni, együttérezni, kapcsolódni, akkor mégis mikor fogom megfőzni az ebédet, befizetni a különórát és megszervezni a szülinapi zsúrt? Szóval a te érdeked is, kicsi fiam, hogy most hagyd anyát, hadd menjen a dolgára. És közben hadd higgye, hogy ettől majd jobb anya lesz…

Megélt szükségleteim

Vendégeket vártunk, egy olyan barátomékat, akikkel régen találkoztunk. A fejemben rögtön elkezdtek záporozni a gondolatok: még rendet rakni is KELL, még takarítani is KELL, még be KELL vásárolni, hiszen valamivel meg KELL őket kínálni, stb. Még itt se voltak, magamban már szinte azt vártam, hogy elmenjenek, hogy végre pihenhessek és ne a KELL-ekkel KELL-jen foglalkoznom.
Aztán a készülődés közepén egyszercsak kigyúlt a kicsi villanykörtém.
– Állj! – mondtam magamnak. – Gondolj már bele, mi történik! Épp egy rég látott barátodék jönnek látogatóba, íme egy kiváló alkalom a kapcsolódásra és te már alig várod, hogy elmenjenek? Egy lehetőségtől fosztod meg magad!
– Nem is egytől! – gondoltam tovább. – Te jó ég, még hány és hány örömről maradok le így, mert csak a KELL-eket látom bennük. Magáról az életemről maradok le így…
No, rögtön fordult is bennem a dolog és attól kezdve örömmel néztem az esemény elé. Örömmel tettem-vettem, készülődtem, de nem gondoltam tragédiaként arra, ha nem végzek mindennel úgy, ahogy eredetileg gondoltam. Együtt leszünk, kapcsolódunk, a többire meg úgyse fogunk már emlékezni néhány nap múlva. 🙂
Most, hogy ezt tudatosítottam magamban, igyekszem ezután is az előttem álló eseményekre, helyzetekre úgy gondolni, mint lehetőségek egy-egy szükségletem megélésére: kapcsolódás, inspiráció, önkifejezés, béke, hozzájárulás, szeretet. Így tudnak csak igazán feltölteni, így tudok belőlük igazán erőt meríteni.

Együtt játszunk, együtt pakolunk

Társasjátékozunk a fiúkkal. Ábel nyer, Beni a második, én pedig az utolsó. 🙂
-Ez klassz játék volt fiúk! No, akkor gyorsan pakoljuk össze a társast! – szólok hozzájuk vidáman.
-Vesztes pakol! – feleli Ábel határozottan és már indulna is tovább más elfoglaltságot keresni.
Egymás között is szoktak így játszani, én se problémázom rajta. Illetve csak egy icipicit vagyok lelombozva. Talán szóvá sem tenném, ha nem határoztam volna el, hogy intenzívebben szeretném gyakorolni itthon a fiúkkal az EMK-t és ez most jó alkalomnak tűnik. 🙂

-Fiúk! Akkor most hadd gyakorljak egy kis zsiráfnyelvet, jó? Szóval, khm-khm-khm – mondom félig mosolyogva, félig komolyan. – Amikor arra gondolok, hogy az előbb milyen vidáman játszottunk együtt, most pedig azt hallom, hogy „vesztes pakol”, akkor magányosságot érzek és együttműködést szeretnék. Mivel együtt játszottunk, kérlek, gyertek és együtt is pakoljunk el.
-Na jó, rakjuk el gyorsan! – mondják, visszaülnek a földre és mindketten nekilátnak.
Ritkán próbálok ennyire tankönyvszerűen, mind a 4 lépést egyszerre kimondva beszélni velük, valahogy nem érzem elég természetesnek. Azt gondolom, hogy a kapcsolódás az elsődleges, amit esetleg akadályozhat a szokatlan beszédstílus. A tréningeken is azt tanítjuk, hogy az EMK modell tudatos végiggondolása számít, nem feltétlenül a hangos kimondása.
Közben mégis azt tapasztalom, hogy a gyerekeim a tankönyvi négylépéses mondatot is elég jól veszik. Egyszer sem mondták még, hogy „Anya, milyen furcsán beszélsz”, ellenben kinyílnak és meghallják, amit szeretnék! Talán csak a mi felnőtt fülünknek nehéz megszoknia, hogy valóban arról beszélünk, amit érzünk és amit szeretnénk. A gyerekek tényleg fel tudnak úgy nőni, hogy ez számukra a természetes. 🙂

Tessék fogat mosni!

Reggeli készülődés. Egyike azoknak az időszakoknak, amikor a legnagyobb kihívás megőrizni a tudatosságomat, türelmemet. Nem is sikerül mindig…

Egyik reggel már sokadszorra szóltam Ábelnek, hogy mossa a fogát. Álmos volt, nyűgös volt, csak nem akaródzott neki. Bennem meg egyre feljebb ment a pumpa, ahogy néztem az idő múlását.
Egy idő után elvesztettem a türelmemet:
– Ábel, tessék most már fogat mosni! – kiáltottam dühösen és beleerőltetem a szájába a fogkefét. Megfogta, el is kezdte mosni, de nem volt ebben sok köszönet.
Mérges lett, dacolni kezdett:
-Akkor nem készülődök tovább, miattad!

Tantusz leesik. Hát, ezzel az erőltetéssel nem jutottam előrébb. Valójában egyáltalán nem is vagyok rendben ezekkel a módszerekkel. Nagy levegő. Próbálok kapcsolódni magammal, azzal, ami igazán én vagyok, amit igazán szeretnék. Akkor most mi lenne, ha ítélkezés nélkül, erőszak nélkül fejezném ki felé mindezt?

– Figyelj, Ábel, ne haragudj, sajnálom, hogy erőszakos voltam. Nem szeretnék az lenni megint. Nem akarom rád erőltetni a cipőt, kabátot és aztán rossz hangulatban elindulni itthonról. Ugyanakkor türelmetlen is vagyok, mert már 8 óra elmúlt és már szeretnék az oviban lenni. Segítesz nekem, hogy mielőbb indulhassunk?

Nem válaszol, de látom rajta, hogy megérinti, amit mondok. Azt hiszem, szeretne együttműködni, de ha most elkezdi a cipőjét húzni, azt talán úgy élné meg, hogy „beadta a derekát”. Talán egy kis szabad időre-térre van szüksége, hogy magáénak érezze a döntést.
– Tudod, mit? Szonjával én kimegyek az autóhoz, beültetem, kinyitom a kaput. Kérlek, gyere majd utánunk!
Azzal elindulunk Szonjával kifelé.

Még ki sem nyitottam a kaput, amikor Ábel megjelenik felöltözve. Az oviba megérkezve is gyorsan öltözik. Búcsúzásnál hozzám bújik, pedig nem szokása. 🙂

Betöltés

Archívum