Címke: négy lépés

Még félek

– Anya, Beni hány éves volt, amikor fájt neki a szuri? – kérdezi tőlem Szonja.
– Hát, hat évesen még félt egy kicsit a szuritól – válaszolom.
– Én is félek még a szuritól! – mondja.
(Figyelitek? „félek MÉG a szuritól”. Fél, de tudja, hogy lesz majd olyan, hogy nem fog félni. Vagyis tudja, hogy nem önmagában a szuri a félelmetes, a dolog azon is múlik, hogy hogyan fogadjuk. És ha ezt tudja, akkor máris kevésbé fél már most is, nem?)
– És ha nagyobb leszel, akkor nem fogsz félni? – kérdezem tőle.
– Akkor nem! – kiáltja vidáman.
Az érzéseink tudatosítása (most mit érzünk) és pláne ha még azt is tudjuk, hogy ez csak most van így és nem tart örökké, nagyon fontos lépés abban, hogy elfogadjuk és egyben kezelni is tudjuk őket. Ha kicsit kívülről látom magam, ha látom azt is, hogy volt már és lesz ez még másképp is, akkor az érzés nem uralkodik el rajtam, akkor az irányítás alapvetően nálam van. És akkor a következő lépésben már azt is meg tudom mondani, hogy ha nem szeretem ezt az érzést, akkor mire lenne szükségem ahhoz, hogy jobban legyek és mit tehetek ezért. Hát épp ezzel a lépésről-lépésre módszerrel tud minket kihúzni az EMK a saját önsajnálatunkból és a konfliktusokból egyaránt.

Együtt játszunk, együtt pakolunk

Társasjátékozunk a fiúkkal. Ábel nyer, Beni a második, én pedig az utolsó. 🙂
-Ez klassz játék volt fiúk! No, akkor gyorsan pakoljuk össze a társast! – szólok hozzájuk vidáman.
-Vesztes pakol! – feleli Ábel határozottan és már indulna is tovább más elfoglaltságot keresni.
Egymás között is szoktak így játszani, én se problémázom rajta. Illetve csak egy icipicit vagyok lelombozva. Talán szóvá sem tenném, ha nem határoztam volna el, hogy intenzívebben szeretném gyakorolni itthon a fiúkkal az EMK-t és ez most jó alkalomnak tűnik. 🙂

-Fiúk! Akkor most hadd gyakorljak egy kis zsiráfnyelvet, jó? Szóval, khm-khm-khm – mondom félig mosolyogva, félig komolyan. – Amikor arra gondolok, hogy az előbb milyen vidáman játszottunk együtt, most pedig azt hallom, hogy „vesztes pakol”, akkor magányosságot érzek és együttműködést szeretnék. Mivel együtt játszottunk, kérlek, gyertek és együtt is pakoljunk el.
-Na jó, rakjuk el gyorsan! – mondják, visszaülnek a földre és mindketten nekilátnak.
Ritkán próbálok ennyire tankönyvszerűen, mind a 4 lépést egyszerre kimondva beszélni velük, valahogy nem érzem elég természetesnek. Azt gondolom, hogy a kapcsolódás az elsődleges, amit esetleg akadályozhat a szokatlan beszédstílus. A tréningeken is azt tanítjuk, hogy az EMK modell tudatos végiggondolása számít, nem feltétlenül a hangos kimondása.
Közben mégis azt tapasztalom, hogy a gyerekeim a tankönyvi négylépéses mondatot is elég jól veszik. Egyszer sem mondták még, hogy „Anya, milyen furcsán beszélsz”, ellenben kinyílnak és meghallják, amit szeretnék! Talán csak a mi felnőtt fülünknek nehéz megszoknia, hogy valóban arról beszélünk, amit érzünk és amit szeretnénk. A gyerekek tényleg fel tudnak úgy nőni, hogy ez számukra a természetes. 🙂

Kiömlött!

Többször megírtam már, hogy mennyire szeretem az EMK-ban, hogy nem csak az önismeretet támogatja, nem csak a kapcsolódást segíti, de azt is, hogy utána megoldást találjunk a problémánkra. (Ez nekem különösen jól jön, aki alapból inkább szeretek a problémára fókuszálni, mint a megoldásra.) Igyekszem a szükségletek felismerése és a kapcsolódás mellett a gyerekeimet is megoldáskeresésre biztatni, így támogatva önállóságukat, magabiztosságukat is.
Szonja sírós hangját hallom:
– Anya! Kiömlött a tej! Gyereeee! – szegénykém teljesen kétségbe van esve.
– Jövök. Mutasd, hova ömlött?
– Ideeee! – nyöszörgi.
– Látom, az asztalra és a székre is ment.
– Ige-e-e-en!
– Szomorú vagy, szeretnéd, ha szép tiszta lenne az asztal és a szék is?
– Ige-e-e-en!
– Van ötleted, hogy mit csináljunk?
Kicsit megáll, elgondolkodik.
– Hát, töröljük fel…
– Hogy töröljük fel?
– Hát, egy törlőkendővel. Anya! Én szeretném feltörölni!
– OK, szivem, tessék, itt a kendő.
 

 

Tiszta ideg vagyok

No hát, akkor legyen ilyen poszt is!
Több visszajelzést kaptam mostanában, hogy az írásaim alapján úgy tűnik, én mindig türelmes vagyok a gyerekeimmel, hogy kipihenten, kreatívan, önbizalommal tele állok hozzá a konfliktusokhoz. És így persze könnyű békében lenni velük – teszem hozzá én. Mindezzel talán azt a benyomást is keltem, hogy az EMK tulajdonképpen egyenlő a másokkal való együttérzéssel, és hogy nekünk nincs más dolgunk, mint a gyermekeinkre figyelni, az ő problémáikat meghallgatni, megérteni és támogatni őket azok békés megoldásában.
Ezzel pedig az a baj, hogy a valóságban ez sokszor nem megy. Mert fáradtak lehetünk, idegesek, türelmetlenek, tanácstalanok, és lehet, hogy sokkal inkább vágyunk arra, hogy velünk érezzen együtt valaki, mintsem hogy mi legyünk együttérzőek bárkivel. Igen, időnként a saját gyerekeinkkel is nagyon nehéz együttérezni. És van ezzel egy olyan baj is, hogy ha akkor is elvárom magamtól, hogy empatikus legyek másokkal, amikor ez nagyon nem megy, akkor az elvárás lehet, hogy csak még több feszültséget, türelmetlenséget szül, ami egyre messzebb vihet minket a békés megoldásoktól. Szóval nem, az EMK-nak egyáltalán nem az a lényege, hogy ha megfeszülök, akkor is legyek empatikus másokkal, hanem az, hogy érezzek együtt önmagammal ÉS másokkal is, és hogy bizony a magammal való együttérzés nélkül másokkal sem fogok tudni megértő és békés lenni!
Akkor most írok arról is egy történetet, hogy milyen az, amikor tiszta ideg vagyok, és biztosan nem tudok erőszakmentesen kapcsolódni a gyerekeimmel. Szerencsére ebben az esetben legalább ezt világosan tudtam magamról és még mielőtt sokat ártottam volna, kivontam magam a forgalomból. 🙂
– Anya! Nézz ide, mutatok valamit!
– Anya!!!! Éhes vagyok!
– Anya!!! Mikor jön már Apa?
Nem ritka, hogy a három gyerkőc egyszerre akar valamit, én meg folyamatosan csak azt hallom, „Anya, anya, anya!” Ha kipihent és nyugodt vagyok, akkor ezt tudom türelemmel kezelni, pl. „Várj egy kicsit, most a testvéredre figyelek, máris figyelek rád is.”
Múlt hétvégén azonban épp nagyon nyűgös és ideges voltam már alapból is, mindenféle, leginkább családon kívülálló ok miatt. Amikor Ábel egy kicsit morcosabban szólt hozzám, eléggé felkaptam a vizet és nagyot kiabáltam rá:
– Hagyj békén, most, jó? Nem látod, hogy tök fáradt és ideges vagyok?!
(Huh, hálisten, azért legtöbbször spontánul is egy félig-meddig én-üzenet szokott előtörni ilyenkor belőlem. Hiszen nem ő tehet arról, hogy én hogy érzem magam.)

 
Sokat gyakorolt tudatosságom szerencsére kisegített most is valamelyest. Bár alapvetően aggódos, ideges természetemnek a megnyugvás nem szokott gyorsan menni, de legalább láttam magam kívülről és valami azt súgta, hogy ezt most így nagyon nem kéne folytatni, mert nem lesz jó vége.
Nagy levegő.
– Gyerekek, nagyon fáradt és ideges vagyok, most nem tudok a kéréseitekkel foglalkozni. Egy kicsit félrevonulok, hogy megnyugodjak. Apa már itthon van, most legyetek vele kicsit, jövök én is nemsokára.
Azzal már el is tűntem a szobában, becsuktam az ajtót és elnyúltam az ágyon. Na, máris jobb kicsit.
– Anya! Anya! – hallottam még így is időnként kintről.
Néha egy-egy gyerek be is kukucskált hozzám.
– Anya, te most mit csinálsz?
– Pihenek. Igyekszem megnyugodni.
– Pihensz?
– Igen. Megtennéd, hogy most kimész, hogy egyedül tudjak kicsit lenni? Köszönöm.
Megértették, elfogadták.
Kellett kb. félóra. Nagyon ideges voltam. Igyekeztem magamba nézni, önvizsgálatot tartani. Miért vagyok ideges? Mi áll mögötte, mi hiányzik ilyen nagyon? Mit tudok most tenni önmagamért? Mire legközelebb bejött valamelyik manócskám, már nagyjából tisztán láttam, hogy mi van velem és hogy merre van az előre, ettől nagyjából meg is nyugodtam. Visszamentem hozzájuk.
– Köszönöm a türelmeteket, most már rendben vagyok.

Gyere ide most rögtön!

– Gyere, indulunk haza!
– Nem megyek!
– Gyere ide most rögtön, azt mondtam!
– Nem megyek!
– Azonnal idegyere vagy én megyek oda!
– Úgysem érsz utol!
– Ne akard, hogy utánad menjek!
Tegnap a játszótéren voltam tanúja ennek a jelenetnek, ahol egy anyuka a már nem kicsi, legalább 5-6 éves fiát próbálta ilyen módon rávenni arra, hogy induljanak. A gyerkőc még a mászókára is felmászott az anyja elől, az anya pedig utána. A gyerek volt a gyorsabb, mire az anya felmászott, addigra a gyerek a túloldalt már le is jött és szaladt is tovább. Az anyuka a mászóka tetejéről fáradtan, lihegve csak ennyit bírt mondani:
– Naaaa, gyere már ide!
Messziről a kétségbeesést, az eszköztelenséget, a tanácstalanságot láttam benne. A gyerkőc pedig továbbra sem jött.

Nem tudom, hogyan végződött végül a történet, de én már ennyitől is elég kellemetlenül, szomorúan éreztem magam. Eszembe jutott Marshall mondása, miszerint a gyerekeinket úgysem tudjuk rávenni semmire, legfeljebb azt érhetjük el náluk, hogy utólag megbánják, hogy nem engedelmeskedtek nekünk. De ebben az utólagos megbánásban sincs semmi köszönet. Meg az is eszembe jutott, hogy a tekintélyelvű nevelés minden életkorú gyereknél kapcsolatromboló hatású, de kisgyereknél még a szülőnek lehet olyan illúziója, hogy a dolog abban a pillanatban „működik” abban az értelemben, hogy a gyermek sokszor engedelmeskedik. Nagyobb gyereknél már ez sincs meg. Ha a gyermek kiskorában az együttélésünk alapja az, hogy én utasítok, ő pedig engedelmeskedik, akkor a gyermek növekedésével egyre nagyobb lesz a zavar a rendszerben…
Nem tudok semmit a háttérről, a szituációról, az anyuka aktuális lelkiállapotáról. Mégis furdal a kíváncsiság, vajon ebben a helyzetben lehetett-e volna valami ilyesmit is mondani a gyereknek:
– Kérlek, figyelj rám egy picit. Nagyon fáradt vagyok, szeretnék minél előbb hazaérni és pihenni, hogy vagy azzal, hogy 5 perc múlva elindulunk?
És vajon mi lett volna erre a gyerkőc reakciója? Ugyanúgy elszaladt volna?

Betöltés

Címkék

Archívum