No hát, akkor legyen ilyen poszt is!
Több visszajelzést kaptam mostanában, hogy az írásaim alapján úgy tűnik, én mindig türelmes vagyok a gyerekeimmel, hogy kipihenten, kreatívan, önbizalommal tele állok hozzá a konfliktusokhoz. És így persze könnyű békében lenni velük – teszem hozzá én. Mindezzel talán azt a benyomást is keltem, hogy az EMK tulajdonképpen egyenlő a másokkal való együttérzéssel, és hogy nekünk nincs más dolgunk, mint a gyermekeinkre figyelni, az ő problémáikat meghallgatni, megérteni és támogatni őket azok békés megoldásában.

Ezzel pedig az a baj, hogy a valóságban ez sokszor nem megy. Mert fáradtak lehetünk, idegesek, türelmetlenek, tanácstalanok, és lehet, hogy sokkal inkább vágyunk arra, hogy velünk érezzen együtt valaki, mintsem hogy mi legyünk együttérzőek bárkivel. Igen, időnként a saját gyerekeinkkel is nagyon nehéz együttérezni. És van ezzel egy olyan baj is, hogy ha akkor is elvárom magamtól, hogy empatikus legyek másokkal, amikor ez nagyon nem megy, akkor az elvárás lehet, hogy csak még több feszültséget, türelmetlenséget szül, ami egyre messzebb vihet minket a békés megoldásoktól. Szóval nem, az EMK-nak egyáltalán nem az a lényege, hogy ha megfeszülök, akkor is legyek empatikus másokkal, hanem az, hogy érezzek együtt önmagammal ÉS másokkal is, és hogy bizony a magammal való együttérzés nélkül másokkal sem fogok tudni megértő és békés lenni!

Akkor most írok arról is egy történetet, hogy milyen az, amikor tiszta ideg vagyok, és biztosan nem tudok erőszakmentesen kapcsolódni a gyerekeimmel. Szerencsére ebben az esetben legalább ezt világosan tudtam magamról és még mielőtt sokat ártottam volna, kivontam magam a forgalomból. 🙂

– Anya! Nézz ide, mutatok valamit!
– Anya!!!! Éhes vagyok!
– Anya!!! Mikor jön már Apa?

Nem ritka, hogy a három gyerkőc egyszerre akar valamit, én meg folyamatosan csak azt hallom, „Anya, anya, anya!” Ha kipihent és nyugodt vagyok, akkor ezt tudom türelemmel kezelni, pl. „Várj egy kicsit, most a testvéredre figyelek, máris figyelek rád is.”

Múlt hétvégén azonban épp nagyon nyűgös és ideges voltam már alapból is, mindenféle, leginkább családon kívülálló ok miatt. Amikor Ábel egy kicsit morcosabban szólt hozzám, eléggé felkaptam a vizet és nagyot kiabáltam rá:

– Hagyj békén, most, jó? Nem látod, hogy tök fáradt és ideges vagyok?!
(Huh, hálisten, azért legtöbbször spontánul is egy félig-meddig én-üzenet szokott előtörni ilyenkor belőlem. Hiszen nem ő tehet arról, hogy én hogy érzem magam.)

 

Sokat gyakorolt tudatosságom szerencsére kisegített most is valamelyest. Bár alapvetően aggódos, ideges természetemnek a megnyugvás nem szokott gyorsan menni, de legalább láttam magam kívülről és valami azt súgta, hogy ezt most így nagyon nem kéne folytatni, mert nem lesz jó vége.

Nagy levegő.

– Gyerekek, nagyon fáradt és ideges vagyok, most nem tudok a kéréseitekkel foglalkozni. Egy kicsit félrevonulok, hogy megnyugodjak. Apa már itthon van, most legyetek vele kicsit, jövök én is nemsokára.

Azzal már el is tűntem a szobában, becsuktam az ajtót és elnyúltam az ágyon. Na, máris jobb kicsit.

– Anya! Anya! – hallottam még így is időnként kintről.

Néha egy-egy gyerek be is kukucskált hozzám.

– Anya, te most mit csinálsz?
– Pihenek. Igyekszem megnyugodni.
– Pihensz?
– Igen. Megtennéd, hogy most kimész, hogy egyedül tudjak kicsit lenni? Köszönöm.

Megértették, elfogadták.

Kellett kb. félóra. Nagyon ideges voltam. Igyekeztem magamba nézni, önvizsgálatot tartani. Miért vagyok ideges? Mi áll mögötte, mi hiányzik ilyen nagyon? Mit tudok most tenni önmagamért? Mire legközelebb bejött valamelyik manócskám, már nagyjából tisztán láttam, hogy mi van velem és hogy merre van az előre, ettől nagyjából meg is nyugodtam. Visszamentem hozzájuk.

– Köszönöm a türelmeteket, most már rendben vagyok.