Címke: elvonulás

Fürdés

Sokszor mondjátok, hogy nekünk könnyű, mert a mi gyerekeink milyen szófogadók, mi pedig milyen türelmesek vagyunk. Akkor most álljon itt egy kicsit másmilyen sztori is:
Számomra mindig is az volt a legnehezebb az EMK-ban, hogy a nehéz pillanatokban megőrizzem a tudatosságomat, de legalábbis gyorsan visszataláljak hozzá. Ha már egyszer bekapcsolt a tudatos énem, akkor többé-kevésbé tudok EMK-san kommunikálni, empatikus vagyok, jobb napokon még ki is tudok állni magamért, a saját szükségleteimért. 🙂 Csak odáig jussak el, hogy lehiggadok, még mielőtt olyat mondanék vagy csinálnék, amit nem szeretnék. Gyerekekkel különösen nagy kihívás ez nekem, velük még az egyébként nyugodt napjaimon is egy szempillantás alatt ki tudok jönni a sodromból.
A minap iszonyúan felhúztam magam, amikor Szonja nem akart fürödni menni, pedig már késő este volt. Már odáig eljutottunk, hogy a ruhája nagy részét levettük. De nem csak, hogy nem akart még így sem fürödni, hanem akkor még kitalálta, hogy ő most még kimegy, fürdés előtt ad egy búcsúpuszit az apjának, és mindehhez persze előbb még föl is öltözik, vagyis visszaveszi a már levett ruháit. Na ettől aztán végképp pipa lettem, kiabáltam, már-már megfogtam volna, hogy erőnek erejével betegyem a fürdőkádba, amikor nagyon halványan bekúszott a fejembe az a parányi gondolat, hogy bakker, de hiszen én ezeket a dolgokat nem így akarom elintézni. Elkezdtem kívülről látni magam, ahogy már tenném be a kádba, miközben éreztem, hogy ez így nem lesz jó.
De ennél többre bizony akkor ott nem futotta a tudatosságomból, képtelen lettem volna még empatizálni, sőt, a saját érzéseim, szükségleteim beazonosítása is nagy feladat lett volna. Ott álltam tanácstalanul, fogalmam se volt, hogy mit tegyek, egyelőre csak annyit tudtam, hogy azt se akarom hagyni, hogy visszaöltözzön, de kiabálni, erőszakoskodni sem szeretnék. És akkor elkiáltottam magam:
– Nem, nem, és nem akarok kiabálni, nem akarok erőszakoskodni, de akkor mégis mit tegyek??? Ki segít nekem?
A kérdést nem címeztem konkrétan senkinek, csak kétségbeesésemben tört fel belőlem. Mégis, Beni, aki eddig nyugodtan nézett valami filmet, felállt a helyéről és szó nélkül bemászott a fürdőkádba. De előtte még lekapcsolta a villanyokat a lakás többi részében, hogy egyedül a fürdőszobában legyen világos, ezzel is a fürdőszoba felé terelgetve Szonját.
Most, hogy láttam, nem vagyok egyedül, kicsit megnyugodtam és akkor már az is eszembe jutott, hogy talán van valami oka is annak, hogy Szonja ennyire nem akar ma fürödni menni. Kiderült, hogy annyira szereti azt a harisnya+szoknya kombót, ami aznap rajta volt, hogy nem tud tőle megválni. Felajánlottam neki, hogy pizsama helyett választhat valami csinosabb ruhát is az alváshoz, persze fürdés után. Ettől megnyugodott és többet már nem volt baja a fürdéssel. Huhhh. Ezt megúsztuk, még épp időben.
Bármilyen kis dolognak is tűnik, utólag büszke vagyok magamra, hogy egy számomra ennyire felfokozott helyzetben meg bírtam állítani saját magamat. (Meg is beszéltük a fiúkkal, hogy ezt sokszor milyen nehéz megtenni.) Számomra a tanulság az, hogy abban a pillanatban, hogy a legkisebb jelét érzem annak, hogy valami nem jó, nem ezt akarom, akkor álljak meg, lépjek ki, kérjek segítséget is, ha lehet. A legtöbbször nem baj, ha nem rögtön találunk megoldást, de legalább tudjunk megállni.

Tiszta ideg vagyok

No hát, akkor legyen ilyen poszt is!
Több visszajelzést kaptam mostanában, hogy az írásaim alapján úgy tűnik, én mindig türelmes vagyok a gyerekeimmel, hogy kipihenten, kreatívan, önbizalommal tele állok hozzá a konfliktusokhoz. És így persze könnyű békében lenni velük – teszem hozzá én. Mindezzel talán azt a benyomást is keltem, hogy az EMK tulajdonképpen egyenlő a másokkal való együttérzéssel, és hogy nekünk nincs más dolgunk, mint a gyermekeinkre figyelni, az ő problémáikat meghallgatni, megérteni és támogatni őket azok békés megoldásában.
Ezzel pedig az a baj, hogy a valóságban ez sokszor nem megy. Mert fáradtak lehetünk, idegesek, türelmetlenek, tanácstalanok, és lehet, hogy sokkal inkább vágyunk arra, hogy velünk érezzen együtt valaki, mintsem hogy mi legyünk együttérzőek bárkivel. Igen, időnként a saját gyerekeinkkel is nagyon nehéz együttérezni. És van ezzel egy olyan baj is, hogy ha akkor is elvárom magamtól, hogy empatikus legyek másokkal, amikor ez nagyon nem megy, akkor az elvárás lehet, hogy csak még több feszültséget, türelmetlenséget szül, ami egyre messzebb vihet minket a békés megoldásoktól. Szóval nem, az EMK-nak egyáltalán nem az a lényege, hogy ha megfeszülök, akkor is legyek empatikus másokkal, hanem az, hogy érezzek együtt önmagammal ÉS másokkal is, és hogy bizony a magammal való együttérzés nélkül másokkal sem fogok tudni megértő és békés lenni!
Akkor most írok arról is egy történetet, hogy milyen az, amikor tiszta ideg vagyok, és biztosan nem tudok erőszakmentesen kapcsolódni a gyerekeimmel. Szerencsére ebben az esetben legalább ezt világosan tudtam magamról és még mielőtt sokat ártottam volna, kivontam magam a forgalomból. 🙂
– Anya! Nézz ide, mutatok valamit!
– Anya!!!! Éhes vagyok!
– Anya!!! Mikor jön már Apa?
Nem ritka, hogy a három gyerkőc egyszerre akar valamit, én meg folyamatosan csak azt hallom, „Anya, anya, anya!” Ha kipihent és nyugodt vagyok, akkor ezt tudom türelemmel kezelni, pl. „Várj egy kicsit, most a testvéredre figyelek, máris figyelek rád is.”
Múlt hétvégén azonban épp nagyon nyűgös és ideges voltam már alapból is, mindenféle, leginkább családon kívülálló ok miatt. Amikor Ábel egy kicsit morcosabban szólt hozzám, eléggé felkaptam a vizet és nagyot kiabáltam rá:
– Hagyj békén, most, jó? Nem látod, hogy tök fáradt és ideges vagyok?!
(Huh, hálisten, azért legtöbbször spontánul is egy félig-meddig én-üzenet szokott előtörni ilyenkor belőlem. Hiszen nem ő tehet arról, hogy én hogy érzem magam.)

 
Sokat gyakorolt tudatosságom szerencsére kisegített most is valamelyest. Bár alapvetően aggódos, ideges természetemnek a megnyugvás nem szokott gyorsan menni, de legalább láttam magam kívülről és valami azt súgta, hogy ezt most így nagyon nem kéne folytatni, mert nem lesz jó vége.
Nagy levegő.
– Gyerekek, nagyon fáradt és ideges vagyok, most nem tudok a kéréseitekkel foglalkozni. Egy kicsit félrevonulok, hogy megnyugodjak. Apa már itthon van, most legyetek vele kicsit, jövök én is nemsokára.
Azzal már el is tűntem a szobában, becsuktam az ajtót és elnyúltam az ágyon. Na, máris jobb kicsit.
– Anya! Anya! – hallottam még így is időnként kintről.
Néha egy-egy gyerek be is kukucskált hozzám.
– Anya, te most mit csinálsz?
– Pihenek. Igyekszem megnyugodni.
– Pihensz?
– Igen. Megtennéd, hogy most kimész, hogy egyedül tudjak kicsit lenni? Köszönöm.
Megértették, elfogadták.
Kellett kb. félóra. Nagyon ideges voltam. Igyekeztem magamba nézni, önvizsgálatot tartani. Miért vagyok ideges? Mi áll mögötte, mi hiányzik ilyen nagyon? Mit tudok most tenni önmagamért? Mire legközelebb bejött valamelyik manócskám, már nagyjából tisztán láttam, hogy mi van velem és hogy merre van az előre, ettől nagyjából meg is nyugodtam. Visszamentem hozzájuk.
– Köszönöm a türelmeteket, most már rendben vagyok.

Elvonulás

Néha éppen az építi a kapcsolatot, ha különvonulunk. Szombat reggel Beni és Ábel rendesen összevesztek a játékkalapácson, mindketten ezzel akartak játszani. Ordítottak, mindenfélének nevezve egymást. Ezúttal nekem sem volt sok türelmem békítgetni őket, indultam volna már főzni. Bevetettem ugyan pár javaslatot („dobjunk fel egy pénzt”, „játszatok inkább együtt, gyerekek”), de valahogy csak félszívvel tudtam velük lenni, nem tudtam igazán rájuk hangolódni és segíteni megtalálni a mindenkinek megfelelő megoldást. Így aztán időről-időre újra fellángolt köztük a vita.
Végül úgy döntöttem, túl zaklatottak vagyunk mindannyian bármilyen megoldáskereséshez, legjobb lesz megvárni, amíg elcsitulnak a hullámok. Mondtam nekik, jobb lenne, ha egy picit különvonulnának egymástól, amíg megnyugszanak és újra szívesen játszanak együtt, de legalább egymás mellett. Kértem, egyikük jöjjön be velem a konyhába, a másik pedig játsszon tovább a nappaliban. Először persze azon is összevesztek, hogy ki jöjjön be velem a konyhába, mert egyik se akart.

Aztán Beninek mégis kedve lett. Kitaláltam mindenfélét, amiben segíthet nekem, csak nehogy idő előtt megunja a konyhát és Ábelnek rontson újra. Kb. egy negyedórát voltak külön. Amikor kijöttünk a konyhából Benivel, már csak én izgultam, hogy mi lesz a fiúk között. Az ő gondolataik már teljesen máshol voltak. Hamarosan újra közösen kezdtek építeni. 🙂

De hát megbeszéltük…!

Benivel egy időben gyakran összevitatkoztunk azon, hogy ő egyszercsak előállt azzal az ötletével, hogy most azonnal süssünk sütit (értsd: keverjünk össze tejet, lisztet, meg még amit találunk, és tegyük be a sütőbe), én viszont nem akartam éppen akkor ezzel foglalkozni, de azt se akartam, hogy felügyelet nélkül tegyen-vegyen a konyhában. Aztán megbeszéltük, hogy én nem bánom, ha gyakran próbálkozik a konyhában, csak azt szeretném, ha keveset használnánk el a hozzávalókból, ha sütés után is szép tiszta lenne a konyhapult és ha mindez tőlem csak kevés időt venne el, amikor éppen más dolgom van. Beleegyezett és attól kezdve valahányszor eszébe jutott sütni a konyhában, nagyon odafigyelt minderre, én szinte csak a süti sütőbe tevéséhez, kivevéséhez kellek. Cserébe vita nélkül, gyakorlatilag bármikor engedtem, hogy próbálkozzon a konyhában. Sokáig működött ez így, úgy tűnt, sikerült megtalálnunk egy mindenki szükségleteit kielégítő megoldást. De azért ennyire nem volt egyszerű a dolog…
Beni egy idő után természetesnek vette, hogy minden további nélkül elkezdheti a szokásos sütihozzávalókat kikavarni. Egyik nap valahogy elhúzódott a dolog és mire végzett, már késő lett, fáradt volt, az elkészült süti eszegetése közben pedig valahogy nem akaródzott neki felállni és elpakolni maga után. Egyszer-kétszer rákérdeztem, hogy elpakol-e majd, ahogy megbeszéltük. Majd, majd, mondta egy darabig, aztán egy idő után már jött ez is:
– De Anya, miért kell nekem mindig elpakolnom sütés után? Te pakold el!
Erre elég pipa lettem. Hiszen ezt megbeszéltük, kötöttünk egy megállapodást, amit én is betartottam mindig. Akkor hogy jön ő ahhoz, hogy most nem tartja be? Első gondolatom az volt, hogy OK, ennyi, ha nem pakol el maga után, akkor többet nem süthet. Nem mintha nekem pár percemnél többe került volna elpakolni az utána ott maradt néhány edényt. De hát meg akartam nyerni a csatát, hiszen nekem volt igazam! Az eredetileg kölcsönös együttérzéssel meghozott közös megállapodásunkat most erőszakkal, a nem-sütés büntetésével fenyegetve akartam behajtani rajta.

Éreztem, hogy dühömben most nem úgy reagálnék, ahogy szeretnék. Rájöttem, hogy így nem csak, hogy nem fogunk dűlőre jutni, de az elmúlt hetekben sütisütés tekintetében annyira jól működő kapcsolatunkat is kockára teszem. Kicsit félrevonultam, nem szóltam semmit, vettem néhány nagy levegőt, mással foglalkoztam.
Ez jót is tett, mert szép lassan visszatért belém az együttérző énem. Velem talán még soha nem fordult elő – kérdeztem magamtól -, hogy egy előzőleg megtett ígéretemet mégsem sikerült betartanom? Dehogyisnem, rengetegszer. Talán Beni most csak fáradt és nem gondolta teljesen át, amikor belekezdett, hogy a sütés elpakolással, takarítással is jár. Felteszem, az sem sokat lendített a pakolási kedvén, hogy Anya követelőzni kezdett.
Visszamentem hozzá:
– Figyelj csak, Beni. Nagyon szeretném, ha holnap reggel már a szép tiszta konyhapulton készíthetnénk a reggelit, nem pedig olyan edények között, amelyekre rászáradt a sütitészta-maradék. De látom, hogy fáradt vagy. Szeretnéd, ha kivételesen ma én pakolnám el utánad az edényeket?
Erre ő:
– Jól van, Anya, megyek és elrakom.

Kapcsoltam

Kapcsoltam. De most nem a régi betelefonálós műsorra gondolok. 🙂 Hanem hogy végre nem csak arra jöttem rá, hogy idegpróbáló helyzetekben milyen fontos mielőbb önmagunkhoz kapcsolódni, hanem arra is, hogy ezt hogyan tehetem meg. Az utóbbi időben gyakran éreztem, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Egyik beteg gyerekemtől rohangálok a másikig, dokitól dokiig, ovi, különóra, alváshiány, jobbról-balról nyúzó gyerekek, hogy a házimunkát már ne is említsem… Ezt is kéne, azt is muszáj, egyszerre mindenhol ott szeretnék lenni, minden feladatnál helyt állni, rohanok, kapkodok, a gyomrom pedig összeszorul és akár órákig nem bír kiengedni…
Az egyik ilyen alkalommal eszembe jutott, amit először Szilvitől hallottam: írd össze, mi az az öt dolog, ami a leginkább segít neked abban, hogy befelé tudj figyelni. És bár első gondolatom a homokos tengerpart lett volna, használhatóbbnak tűnt, ha inkább olyasmiket szedek össze, amiket szinte bármikor elő tudok kapni, ha beállna a fejemben a katasztrófahelyzet. Először azt hittem, elég, ha nagyjából tudom, hogy mi szokott ilyenkor segíteni nekem, fölösleges részletesen számba venni, neadjisten leírni. De nem, nem fölösleges, mert félig ideges, félig hullafáradt állapotomban nem fog eszembe jutni ezek közül semmi. Kivéve, ha megtanulom őket előre, mint egy verset.
Végül ez lett a listám:
1. Elővenni egy könyvet, leülni és olvasni. (Főleg saját könyvet, esetleg gyerekekkel mesekönyvet.)
2. Meghallgatni a kedvenc zenémet.
3. Forró karamellás tea mézzel és tejjel.
4. Énekelni.
5. Félrevonulni egy csöndes zugba az álmos és nyugodt babámmal és szoptatva, összebújva elaltatni.
+1 anya kedvence: rendet rakni, ami segít az összekuszálódott gondolataim rendbe szedésében is
Most, amint megérzem a gyomromban azt a bizonyos összeszorulást, képzeletben végigmegyek a listán, és a helyzettől függően kiválasztom azt, amelyik leginkább kivitelezhető és lehetőleg azonnal neki is kezdek. Olvasni mondjuk nem mindig egyszerű, amikor az egyik kezemmel épp porszívózok, a másikkal meg fürdetek. Ilyenkor arra figyelek, hogy amint van 5 szabad percem, azért beiktassam az olvasást is, így is sokat segít. Na, és hát énekelni, azt szinte mindig tudok. Az első versszak általában kicsit morcosabbra sikerül, de az éneklés végére már egész vidám vagyok és nyugodtan, boldogan szemlélem a körülöttem levő világot… 🙂
Ha pedig nagyjából rendbe jöttem, akkor újra, tiszta fejjel átgondolom a teendőimet. És ahelyett, hogy mindent egyszerre, kapkodva akarnék megcsinálni nyilván esélytelenül, inkább rangsorolom a feladatokat. Mi ezek közül most számomra a legfontosabb? Akkor először azzal foglalkozom. Mi a második legfontosabb? OK, ez is megvan. Mi a következő? És így tovább…
Neked mi az az öt dolog, ami leginkább segít, hogy befelé tudj figyelni?
 

Betöltés

Címkék

Archívum