Néha éppen az építi a kapcsolatot, ha különvonulunk. Szombat reggel Beni és Ábel rendesen összevesztek a játékkalapácson, mindketten ezzel akartak játszani. Ordítottak, mindenfélének nevezve egymást. Ezúttal nekem sem volt sok türelmem békítgetni őket, indultam volna már főzni. Bevetettem ugyan pár javaslatot („dobjunk fel egy pénzt”, „játszatok inkább együtt, gyerekek”), de valahogy csak félszívvel tudtam velük lenni, nem tudtam igazán rájuk hangolódni és segíteni megtalálni a mindenkinek megfelelő megoldást. Így aztán időről-időre újra fellángolt köztük a vita.
Végül úgy döntöttem, túl zaklatottak vagyunk mindannyian bármilyen megoldáskereséshez, legjobb lesz megvárni, amíg elcsitulnak a hullámok. Mondtam nekik, jobb lenne, ha egy picit különvonulnának egymástól, amíg megnyugszanak és újra szívesen játszanak együtt, de legalább egymás mellett. Kértem, egyikük jöjjön be velem a konyhába, a másik pedig játsszon tovább a nappaliban. Először persze azon is összevesztek, hogy ki jöjjön be velem a konyhába, mert egyik se akart.
Aztán Beninek mégis kedve lett. Kitaláltam mindenfélét, amiben segíthet nekem, csak nehogy idő előtt megunja a konyhát és Ábelnek rontson újra. Kb. egy negyedórát voltak külön. Amikor kijöttünk a konyhából Benivel, már csak én izgultam, hogy mi lesz a fiúk között. Az ő gondolataik már teljesen máshol voltak. Hamarosan újra közösen kezdtek építeni. 🙂
