– Miért mérges a kukac? – kérdezi tőlem a lassan hároméves Szonja a mesekönyv egy képére mutatva.
– Tönkrement a cseresznye, amiben lakott, most nem tud hol lakni – felelem.
– A napocska is szomorú! – mondja még mindig ugyanarról a képről.

Nagyon szeretjük meseolvasás közben megbeszélni, hogy az egyes szereplők éppen hogy vannak, mit érezhetnek. Magtától is nagyon könnyen ráhangolódik a szereplők érzéseire, de én is igyekszem ezt támogatni, gyakran beszélgetünk ilyen témákról mese közben.

– Miért mérges a kisfiú? – kérdezi egy másik mese közben.
– No, szerinted mi történt, miért lett mérges? – kérdezek vissza.
– Nem tud lecsúszni, mert a kislány van a csúszdán!
– Hát ott az a másik kisifú, aki homokozik, ő is szomorú? – kérdezek tovább.
– Nem, dehogyis! Ő vidám! – mondja lelkesen.

Nagyon szeretem látni, ahogy beleéli magát a mesébe, képzeletben belebújik a szereplők bőrébe. De a legkedvesebb a szívemnek mégis az, amikor ezt a beleérzőképességét a körülötte levő emberekre is átviszi:

– Miért mérges Ábel?
– Anya, nagyon fáj?
– Beni nagyon álmos.