Címke: kezdőként

Nem stresszelek

Egy ideje már dolgozom azon, hogy csökkentsem a stresszt az életemben. Nem meglepő módon rájöttem, hogy a stresszt ugyanúgy én generálom magamban, mint ahogy a saját érzéseimért is én vagyok felelős.
Nos, arra jutottam, hogy a stressz döntő része nálam a „kell”-ekből ered, tehát abból, ha meg akarok felelni valakinek, valaminek, vagy csak a saját magam által támasztott elvárásoknak. Az EMK-nak hála, már nagyon sok „kell”-t leépítettem magamban, de még mindig gyakran észreveszem, hogy hoppá, a „kell”-ek már megint átvették az irányítást az életem felett. És ez még a jobbik eset, amikor észreveszem. A sok kis „kell” ugyanis olyan alattomosan tud megbújni bennem, hogy gyakran fel sem tűnik, hogy itt vannak és az ő hatásukra cselekszem.
A legstresszesebb pillanatok az életemben pedig azok, amikor még időnyomás is van rajtam. Annyira szeretnék megfelelni a bennem lévő elvárásoknak, hogy indulás előtt nagyon erős a késztetésem, hogy még ezt is, azt is befejezzem, és csak aztán induljak. Sőt, sokszor a feladatok nyomása alatt még azt sem tudatosítom magam, hogy mennyi az idő. (Úgy általában nem vagyok ilyenkor tudatos.) Ez persze oda vezet, hogy késve indulok, és akkor már azon is stresszelek, hogy odaérek-e időben, ahova elindultam és mi lesz, ha nem.
Úgyhogy az egyik újévi szándékom (és most szándékosan nem ígéretet vagy vállalást írok, mert ebből sem akarok egy újabb „kell”-t csinálni) az volt, hogy idén időben indulok mindenhova, ha csak valami tényleg nagyon nyomós okom nincs arra, hogy ne tegyem. Egy ideje most már így működöm, általában valóban időben indulok, és azt látom, hogy az életemben levő stressz kb. 70%-ától megszabadultam. Bizony! 🙂
Hogy miért ilyen soktól, az persze a jelenlegi életmódunkkal is összefügg: ugyanis a jövés-menésnek, a logisztikának most kiemelt szerepe van nálunk. A gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy sokféle elfoglaltságuk legyen (különórák, barátok), de még nem elég nagyok ahhoz, hogy ezeket az elfoglaltságokat egyedül intézzék, illetve hogy egyedül közlekedjenek.
Igen, szerintem a stressz választás kérdése. Nekem például nagyon nehéz a bennem levő késztetések ellenére azt választani, hogy letegyem ezt vagy azt a feladatot és helyette inkább készülődjek, induljak. De amikor ez a gondolat csak icipicit is bekúszik a fejembe, akkor most már nem hessegetem el úgy, mint régen, hanem megragadom. Ilyenkor megkérdezem magamtól: Mi a fontosabb, ez a feladat vagy az, hogy nyugodtan induljak és ezzel hozzájáruljak a saját és családom nyugodt életéhez? Szinte mindig a másodikra esik a választásom. 🙂

Szorongó szülők

„A társas szorongással küzdő szülők saját gyerekeikkel is kevésbé elfogadóak és szeretetteljesek, ellenben gyakrabban hangoztatnak kritikát és a képességeikre vonatkozó kételyeket.” – olvastam nemrég Lawrence J. Cohen Legyőzzük a félelmet! c. könyvében, aki egy egyetemi kutatás eredményeire hivatkozva írja ezt.
Nos, igen, magamon is tapasztalom. Bennem volt egy jó nagy adag társas szorongás régebben, nehezen nyíltam ki társaságban vagy létesítettem új kapcsolatokat, sokat aggódtam azon, hogy mit gondolnak rólam mások. Aztán dolgoztam magamon és a félelmeimen és most már egyre kevésbé jönnek elő ezek a reakcióim, de azért még elő-előbukkannak időnként. És amikor előjönnek, amikor meg akarok felelni másoknak vagy egy általam elképzelt ideális képnek, akkor bizony erős a késztetés, hogy ebbe az ideális képbe a gyerekeimet is beletuszkoljam, ha akarják, ha nem. A szülőséggel ugyanis a társas szorongásnak azt a formáját is megismertem, amikor azon izgulok, vajon a környezetem milyen szülőnek tart engem és ha a gyerekem nem mintagyerekként viselkedik, akkor ezért engem hibáztatnak-e majd. Úgyhogy igen, amikor én magam elhiszem, hogy meg kell felelnem másoknak, akkor sokkal kritikusabb vagyok a gyerekeimmel is, hiszen velem együtt nekik is meg kell felelniük. Sokkal inkább sürgetem őket (mert mit fognak gondolni mások, ha elkésünk), és ha mások is jelen vannak, akkor sokkal inkább kijavítom őket (mert ha már ők nem mintagyerekek, legalább lássák rajtam mások, hogy én igyekszem, megteszem a tőlem telhetőt).
Ezekben a helyzetekben azt érzem, hogy valójában nem is én beszélek a gyerekekhez, hanem rajtam keresztül „mások”. Én nem is igazán vagyok jelen és amit ilyenkor mondok nekik, az csak egyre magasabb falat emel közénk. Nem csak azért, mert ilyenkor süket vagyok arra, ami bennük van, hanem azért is, mert azt sem hallom meg, amit valójában én szeretnék. Csak „mások” vannak jelen, én pedig arra tanítom a gyerekeimet, hogy nem az a fontos, amit ők vagy én szeretnénk, hanem az, amit mások várnak tőlünk, így adva tovább nekik a saját szorongásomat.
Cohen ezt írja: „Nézzük meg, vajon mi magunk küzdünk-e társas szorongással. Amennyiben igen, akkor azzal segítünk a legtöbbet gyerekünknek, ha igyekszünk leküzdeni saját félelmeinket.” Pontosan így gondolom én is: a gyereknevelés önmagunknál kezdődik. Mert abból tudok csak adni nekik, ami bennem is megvan. Hála az EMK-nak és a saját önismereti munkámnak, a biztonságomat most már egyre inkább önmagamból tudom meríteni és egyre kevésbé másokból. Így reményeim szerint minden nappal egyre többet tudok átadni a gyerekeimnek abból, ami számunkra igazán fontos.
Ti is tapasztaltátok magatokon, hogy mások jelenlétében kritikusabbak vagytok a gyerekeitekkel?

Megtennéd, hogy…?

Amikor EMK-t kezdtem tanulni, nagy felfedezés volt, hogy a gyerekeimtől másképp is tudok kérni, mint eddig. Ha kimondom a kérésemet és nem tartom magamban (azt feltételezve, hogy úgyse teljesítik), ha jó szívvel el tudom fogadni azt is, ha nemet mondanak rá, ha nem a kérés maga az elsődleges a számomra, hanem a kapcsolatunk, akkor ez nagyon sokat segít abban, hogy gördülékenyek legyenek a mindennapok. Így ha sokszor nemet is mondanak, rendben tudok lenni vele, de a helyzet az, hogy sokkal szívesebben mondanak így igent is. Az első tapasztalataimról így írtam annak idején:
Nahát, hogy mik vannak! Az első sikereken felbuzdulva mostanában sokszor megpróbálkozom a „nincs mit vesztenem vele, kritika nélkül kimondom, amit kérek” stratégiával. Olyan esetekről van szó, amikor teljesen rendben vagyok azzal is, ha „nem” választ kapok és segítség nélkül maradok. Úgy is mondhatnám, hogy a vesztesek nyugalmával kérek ilyenkor, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy kár a gőzért. És nem!!!
– Beni, megtennéd, hogy összeszeded az építőkockákat?
– Beni, megtennéd, hogy hozol magadnak tiszta ruhát a szekrényből és lecseréled a koszosat?
– Ábel, megtennéd, hogy visszaviszed a poharadat a konyhába?
Így, kérdés formájában különösen jól veszik a gyerekeim. Persze kapok nemeket is. De mit tippeltek, mekkora az igenek aránya? Mondjuk tíz esetből hat-hét. Számukra teljesen természetes módon segítenek ilyenkor, csak én vagyok annyira ledöbbenve, hogy szóhoz sem jutok! De vigyázat! A dolog csak akkor működik, ha el tudom fogadni a nemet is. Hiszen ilyenkor a gyerek azért segít szívesen, mert önszántából döntött így, nem pedig parancsot teljesít. Ha úgy érzi, hogy követelek, máris ellenáll. Micsoda paradoxon, nemde? 😉

Érzések: hogyan beszéljünk róluk?

Sok helyről hallani mostanában, hogy milyen fontosak az érzések, az érzelmi intelligencia, mennyire fontos ezekről beszélni a gyerekekkel, meg úgy általában is. Mégis sokszor lehet olyan tapasztalatunk (nekem is van nemegyszer), hogy a beszélgetőpartnerünk nem veszi feltétlenül olyan jó néven, amikor az érzéseinket, szükségleteinket fejtegetjük neki, pláne, ha ezt hosszabban tesszük. Az is felmerülhet bennünk, hogy a gyerek érzéseiről hosszan beszélgetve mintegy „beleragadhatunk” a problémába, abba, hogy milyen rossz nekünk és nem a megoldásra koncentrálunk.
Amikor EMK-t kezdtem tanulni, ahol az érzéseknek, szükségleteknek központi a szerepe, igyekeztem úton-útfélen az érzéseimről beszélni. Örök hála férjemnek, akin sokszor láttam a fentiekhez hasonló szkeptikus reakciókat ilyenkor és aki ezzel arra inspirált, hogy újra és újra gondoljam át, hogyan és mennyit jó az érzéseinkről beszélni. Például amikor arról mesélek (neki vagy másnak), hogy fáradt vagyok, sok dolgom van, tanácsatalan vagyok, akkor hajlamos vagyok átcsúszni sajnálkozós-panaszkodós-mártíros üzemmódba, amivel lehet, hogy inkább a feszültséghez, semmint a kölcsönös együttérzéshez járulok hozzá. Amikor a gyerekeimmel beszélgetek velük az érzéseikről, akkor is fontos, hogy tisztán lássam: az együttérzésem kifejezésén túl, abban szeretném támogatni őket, hogy tudatosítsák, megértsék a problémáikat és felülkerekedjenek rajtuk, vagy abban, hogy elsüllyedjenek benne.
Imádom, hogy ha néha fel is merül bennem a kétség, hogy az EMK minden helyzetben működik-e, hogy mindent meg lehet-e vele magyarázni, mindig rá kell, hogy jöjjek, hogy igen, az EMK működik, legfeljebb én nem jól alkalmaztam azt. Ezúttal is az EMK-n belül találtam meg a választ. Az EMK ugyanis egyáltalán nem csak az érzésekről szól, és nem is csak a szükségletekről. Nem véletlenül áll négy lépésből az a bizonyos modell. Az utolsó lépés, a Kérés az, ami kirángat bennünket az (ön)sajnálatból és elvisz a megoldáshoz. A Kérés az is, ami megszabadít minket attól a gondolattól, hogy a kimondott kellemetlen érzések és kielégítetlen szükségletek valami bajt jelentenének, amiért esetleg mi lehetünk a hibásak, felelősek. Hiszen azzal, hogy kérek valamit, máris nem hibáztatok, hanem lehetőséget adok magunknak arra, hogy hozzájáruljunk egymás jóllétéhez.
Én könnyen megmaradok az érzések-szükségletek világában, szerencsére a családom tagjai állandó tükröt tartanak nekem és arra ösztönöznek, hogy a kérést se felejtsem el! 🙂

Hála

A hála, köszönetnyilvánítás, így karácsony táján különösen aktuális, bár én egész évben lelkesen gyakorlom és tapasztalom ennek előnyeit… Nálunk a karácsonyfa alatt 3 hálanapló is szépen becsomagolva várta, hogy leendő gazdái élettel töltsék meg őket….
Többször hallottam Rambala Évától, hogy a ki nem mondott köszönet agresszióként hathat és rendesen feszít engem is, ha ennek nem adhatok hangot. Régebben sokszor kerestem a “megfelelő alkalmat”, hogy elmondjam az illetőnek, hogy miért vagyok hálás neki, majd, mire a eljött a “megfelelő alkalom”, már nem tudtam úgy felidézni a történteket, nem tudtam úgy kapcsolódni magamhoz, ahogy jólesett volna. Aztán rájöttem, hogy a “megfelelő alkalom” épp az a pillanat, amikor megfogalmazódik bennem egy köszönet 🙂 🙂
Az erőszakmentes kommunikációban, amikor valaki felé kifejezzük a hálánkat, köszönetnyilvánításunkat, akkor elmondjuk, hogy az illető mit tett, amivel hozzájárult a jóllétünkhöz és milyen szükségletünk az, ami ezáltal kielégült.
Tegnap este Bogikánknak jutott belőle :):
– Bogikám, köszönöm neked a karácsonyi előkészületeket, a sok tervezést, sütést-főzést, a szépen terített asztalt, óriási könnyedséget éltem meg, hogy ezeket a kezedben tartottad.
Nálunk ugyanis Bogi volt a karácsony főszervezője. Egy személyben volt rendezvényszervező, szakács, cukrász, karácsonyfa-stylist, a maga 12 évével. Még mindig el vagyok bűvölve, mit varázsolt nekünk karácsonyra ez a kislány…. És mindezt lelkesen, örömmel, fáradhatatlanul…
Azt hiszem, vannak helyzetek, amikor a hálánk kifejezésére kevésnek bizonyulnak a szavak. Ez épp olyan volt…
Nektek volt már hasonló élményetek? Gyertek, meséljetek itt: https://www.facebook.com/groups/egyutterzoneveles/

Betöltés

Címkék

Archívum