Sok helyről hallani mostanában, hogy milyen fontosak az érzések, az érzelmi intelligencia, mennyire fontos ezekről beszélni a gyerekekkel, meg úgy általában is. Mégis sokszor lehet olyan tapasztalatunk (nekem is van nemegyszer), hogy a beszélgetőpartnerünk nem veszi feltétlenül olyan jó néven, amikor az érzéseinket, szükségleteinket fejtegetjük neki, pláne, ha ezt hosszabban tesszük. Az is felmerülhet bennünk, hogy a gyerek érzéseiről hosszan beszélgetve mintegy „beleragadhatunk” a problémába, abba, hogy milyen rossz nekünk és nem a megoldásra koncentrálunk.
Amikor EMK-t kezdtem tanulni, ahol az érzéseknek, szükségleteknek központi a szerepe, igyekeztem úton-útfélen az érzéseimről beszélni. Örök hála férjemnek, akin sokszor láttam a fentiekhez hasonló szkeptikus reakciókat ilyenkor és aki ezzel arra inspirált, hogy újra és újra gondoljam át, hogyan és mennyit jó az érzéseinkről beszélni. Például amikor arról mesélek (neki vagy másnak), hogy fáradt vagyok, sok dolgom van, tanácsatalan vagyok, akkor hajlamos vagyok átcsúszni sajnálkozós-panaszkodós-mártíros üzemmódba, amivel lehet, hogy inkább a feszültséghez, semmint a kölcsönös együttérzéshez járulok hozzá. Amikor a gyerekeimmel beszélgetek velük az érzéseikről, akkor is fontos, hogy tisztán lássam: az együttérzésem kifejezésén túl, abban szeretném támogatni őket, hogy tudatosítsák, megértsék a problémáikat és felülkerekedjenek rajtuk, vagy abban, hogy elsüllyedjenek benne.
Imádom, hogy ha néha fel is merül bennem a kétség, hogy az EMK minden helyzetben működik-e, hogy mindent meg lehet-e vele magyarázni, mindig rá kell, hogy jöjjek, hogy igen, az EMK működik, legfeljebb én nem jól alkalmaztam azt. Ezúttal is az EMK-n belül találtam meg a választ. Az EMK ugyanis egyáltalán nem csak az érzésekről szól, és nem is csak a szükségletekről. Nem véletlenül áll négy lépésből az a bizonyos modell. Az utolsó lépés, a Kérés az, ami kirángat bennünket az (ön)sajnálatból és elvisz a megoldáshoz. A Kérés az is, ami megszabadít minket attól a gondolattól, hogy a kimondott kellemetlen érzések és kielégítetlen szükségletek valami bajt jelentenének, amiért esetleg mi lehetünk a hibásak, felelősek. Hiszen azzal, hogy kérek valamit, máris nem hibáztatok, hanem lehetőséget adok magunknak arra, hogy hozzájáruljunk egymás jóllétéhez.
Én könnyen megmaradok az érzések-szükségletek világában, szerencsére a családom tagjai állandó tükröt tartanak nekem és arra ösztönöznek, hogy a kérést se felejtsem el! 🙂