Címke: büntetés-jutalmazás

Benivel egy időben gyakran összevitatkoztunk azon, hogy ő egyszercsak előállt azzal az ötletével, hogy most azonnal süssünk sütit (értsd: keverjünk össze tejet, lisztet, meg még amit találunk, és tegyük be a sütőbe), én viszont nem akartam éppen akkor ezzel foglalkozni, de azt se akartam, hogy felügyelet nélkül tegyen-vegyen a konyhában. Aztán megbeszéltük, hogy én nem bánom, ha gyakran próbálkozik a konyhában, csak azt szeretném, ha keveset használnánk el a hozzávalókból, ha sütés után is szép tiszta lenne a konyhapult és ha mindez tőlem csak kevés időt venne el, amikor éppen más dolgom van. Beleegyezett és attól kezdve valahányszor eszébe jutott sütni a konyhában, nagyon odafigyelt minderre, én szinte csak a süti sütőbe tevéséhez, kivevéséhez kellek. Cserébe vita nélkül, gyakorlatilag bármikor engedtem, hogy próbálkozzon a konyhában. Sokáig működött ez így, úgy tűnt, sikerült megtalálnunk egy mindenki szükségleteit kielégítő megoldást. De azért ennyire nem volt egyszerű a dolog…
Beni egy idő után természetesnek vette, hogy minden további nélkül elkezdheti a szokásos sütihozzávalókat kikavarni. Egyik nap valahogy elhúzódott a dolog és mire végzett, már késő lett, fáradt volt, az elkészült süti eszegetése közben pedig valahogy nem akaródzott neki felállni és elpakolni maga után. Egyszer-kétszer rákérdeztem, hogy elpakol-e majd, ahogy megbeszéltük. Majd, majd, mondta egy darabig, aztán egy idő után már jött ez is:
– De Anya, miért kell nekem mindig elpakolnom sütés után? Te pakold el!
Erre elég pipa lettem. Hiszen ezt megbeszéltük, kötöttünk egy megállapodást, amit én is betartottam mindig. Akkor hogy jön ő ahhoz, hogy most nem tartja be? Első gondolatom az volt, hogy OK, ennyi, ha nem pakol el maga után, akkor többet nem süthet. Nem mintha nekem pár percemnél többe került volna elpakolni az utána ott maradt néhány edényt. De hát meg akartam nyerni a csatát, hiszen nekem volt igazam! Az eredetileg kölcsönös együttérzéssel meghozott közös megállapodásunkat most erőszakkal, a nem-sütés büntetésével fenyegetve akartam behajtani rajta.

Éreztem, hogy dühömben most nem úgy reagálnék, ahogy szeretnék. Rájöttem, hogy így nem csak, hogy nem fogunk dűlőre jutni, de az elmúlt hetekben sütisütés tekintetében annyira jól működő kapcsolatunkat is kockára teszem. Kicsit félrevonultam, nem szóltam semmit, vettem néhány nagy levegőt, mással foglalkoztam.
Ez jót is tett, mert szép lassan visszatért belém az együttérző énem. Velem talán még soha nem fordult elő – kérdeztem magamtól -, hogy egy előzőleg megtett ígéretemet mégsem sikerült betartanom? Dehogyisnem, rengetegszer. Talán Beni most csak fáradt és nem gondolta teljesen át, amikor belekezdett, hogy a sütés elpakolással, takarítással is jár. Felteszem, az sem sokat lendített a pakolási kedvén, hogy Anya követelőzni kezdett.
Visszamentem hozzá:
– Figyelj csak, Beni. Nagyon szeretném, ha holnap reggel már a szép tiszta konyhapulton készíthetnénk a reggelit, nem pedig olyan edények között, amelyekre rászáradt a sütitészta-maradék. De látom, hogy fáradt vagy. Szeretnéd, ha kivételesen ma én pakolnám el utánad az edényeket?
Erre ő:
– Jól van, Anya, megyek és elrakom.