Címke: büntetés-jutalmazás

Miből lesz az önbizalom?

Mindig is azt gondoltam, és gondolom most is, hogy az önbizalom, vagyis a saját képességeinkbe és értékességünkbe vetett hit az alapja belső stabilitásunknak és annak is, ahogy másokhoz viszonyulunk. Hogy miből lesz az önbizalom, arról pedig Martin Seligman-nál olvastam eddig a számomra leghitelesebb véleményt.
Nem, nem a dicsérettől lesz valakinek önbizalma. A dicséret egy külső megerősítő eszköz, amivel hatni lehet mások viselkedésére. (Hogy egyetértünk-e mások kívülről történő befolyásolásával, abba most ne menjünk bele.) A kívülről érkező dicséret gyakran inkább gyengíti az önbizalmat, ha elkezdjük elvárásként értelmezni.
A valódi önbizalom belülről fakad. Sikerélmények építik napról napra, annak a folyamatos megtapasztalása, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Egyre többet, egyre nehezebb dolgokat is.
Ennek a napról-napra sikerélménynek a lehetőségét próbálom átadni a gyerekeimnek is, leginkább azzal, hogy igyekszem rájuk bízni azokat a dolgokat, amiket szerintem már meg tudnak csinálni és kedvük is van hozzá. Ha épp tojást török fel a palacsintához és láthatóan neki is volna kedve kipróbálni, akkor átadom a lehetőséget, még akkor is, ha magamtól nem ajánlottam volna fel neki, mert még nem gondoltam volna, hogy meg tudja csinálni. Pedig általában kiderül, hogy nagyon is képes rá vagy kis gyakorlással hamar eljut ide. Bevallom, sokszor a gyerekeim gyorsabban fejlődnek, mint ahogy az én gondolkodásom róluk! 🙂
Igyekszem időnként magamnak is lehetőséget adni a sikerélményre, hadd nőjjön csak tovább az én önbizalmam is. 🙂 Például időnként eszembe jut, hogy mi lenne, ha megpróbálnék bizonyos dolgokat egyedül is megcsinálni, amikhez jellemzően segítséget szoktam kérni. Vagy egy olyan apró dolog, mint kikapcsolni a GPS-t és hinni abban, hogy egyedül is el tudok találni a célomig. 🙂
Nálatok milyen apró sikerélmények tudják napról napra segíteni a saját önbizalmatok növelését? Hát a gyerekeitekét?

Jutalmat szeretnék!

Ábelt különtornára vittem. Amikor érte mentem, ezzel fogadott:
– Anya, szeretnék valamilyen jutalmat!
– Milyen jutalmat, kincsem? – kérdeztem tőle. – Azért, mert tornán voltál?
– Igen!
– Nem szeretnék jutalmakat osztogatni. Akkor minden nap kaphatnátok valamiért.
És hozzáteszem, alapvetően nem szeretem a jutalmazást, mert úgy gondolom, hogy nem a kettőnk kapcsolódását, hanem egyfajta hatalmi viszonyt erősít köztünk. Meg azért is, mert szerintem az az üzenete, hogy a megjutalmazott cselekedet egy rossz, nehéz, kellemetlen dolog, ezért is kell azt kompenzálni jutalommal. Én inkább arra törekszem, hogy ne erőltessünk magunkra semmit, hanem lehetőség szerint szeressük, de legalábbis tudatosan válasszuk meg és legyünk rendben azokkal a dolgokkal, amikkel nap mint nap foglalkozunk. (Az ünneplést viszont, ami nem kompenzálás és nem hatalmi viszonyból ered, természetesen nagyon fontosnak tartom!)
No de, nem is a jutalom most az érdekes itt, hanem hogy igazából miért is szeretné ezt a manókám.
– De én jutalmat szeretnék! – ismétli még egyszer és durcásan félrevonul.
– Manó, miért szeretnél jutalmat? Azért, mert elfáradtál torna után és jól esne egy kicsit lazulni?
– Igen!
– Vagy éhes vagy és valamilyen ehető jutalomra gondoltál, mondjuk egy kis csokira?
– Igen!
– Figyu, van még otthon egy kis torta, ami hétvégéről maradt. Jutalmat nem szeretnék adni a tornáért, de a tortából te is ehetsz, ha hazaértünk. Jó így?
– Igen.
– Akkor indulhatunk?
– Igen, menjünk!

De hát megbeszéltük…!

Benivel egy időben gyakran összevitatkoztunk azon, hogy ő egyszercsak előállt azzal az ötletével, hogy most azonnal süssünk sütit (értsd: keverjünk össze tejet, lisztet, meg még amit találunk, és tegyük be a sütőbe), én viszont nem akartam éppen akkor ezzel foglalkozni, de azt se akartam, hogy felügyelet nélkül tegyen-vegyen a konyhában. Aztán megbeszéltük, hogy én nem bánom, ha gyakran próbálkozik a konyhában, csak azt szeretném, ha keveset használnánk el a hozzávalókból, ha sütés után is szép tiszta lenne a konyhapult és ha mindez tőlem csak kevés időt venne el, amikor éppen más dolgom van. Beleegyezett és attól kezdve valahányszor eszébe jutott sütni a konyhában, nagyon odafigyelt minderre, én szinte csak a süti sütőbe tevéséhez, kivevéséhez kellek. Cserébe vita nélkül, gyakorlatilag bármikor engedtem, hogy próbálkozzon a konyhában. Sokáig működött ez így, úgy tűnt, sikerült megtalálnunk egy mindenki szükségleteit kielégítő megoldást. De azért ennyire nem volt egyszerű a dolog…
Beni egy idő után természetesnek vette, hogy minden további nélkül elkezdheti a szokásos sütihozzávalókat kikavarni. Egyik nap valahogy elhúzódott a dolog és mire végzett, már késő lett, fáradt volt, az elkészült süti eszegetése közben pedig valahogy nem akaródzott neki felállni és elpakolni maga után. Egyszer-kétszer rákérdeztem, hogy elpakol-e majd, ahogy megbeszéltük. Majd, majd, mondta egy darabig, aztán egy idő után már jött ez is:
– De Anya, miért kell nekem mindig elpakolnom sütés után? Te pakold el!
Erre elég pipa lettem. Hiszen ezt megbeszéltük, kötöttünk egy megállapodást, amit én is betartottam mindig. Akkor hogy jön ő ahhoz, hogy most nem tartja be? Első gondolatom az volt, hogy OK, ennyi, ha nem pakol el maga után, akkor többet nem süthet. Nem mintha nekem pár percemnél többe került volna elpakolni az utána ott maradt néhány edényt. De hát meg akartam nyerni a csatát, hiszen nekem volt igazam! Az eredetileg kölcsönös együttérzéssel meghozott közös megállapodásunkat most erőszakkal, a nem-sütés büntetésével fenyegetve akartam behajtani rajta.

Éreztem, hogy dühömben most nem úgy reagálnék, ahogy szeretnék. Rájöttem, hogy így nem csak, hogy nem fogunk dűlőre jutni, de az elmúlt hetekben sütisütés tekintetében annyira jól működő kapcsolatunkat is kockára teszem. Kicsit félrevonultam, nem szóltam semmit, vettem néhány nagy levegőt, mással foglalkoztam.
Ez jót is tett, mert szép lassan visszatért belém az együttérző énem. Velem talán még soha nem fordult elő – kérdeztem magamtól -, hogy egy előzőleg megtett ígéretemet mégsem sikerült betartanom? Dehogyisnem, rengetegszer. Talán Beni most csak fáradt és nem gondolta teljesen át, amikor belekezdett, hogy a sütés elpakolással, takarítással is jár. Felteszem, az sem sokat lendített a pakolási kedvén, hogy Anya követelőzni kezdett.
Visszamentem hozzá:
– Figyelj csak, Beni. Nagyon szeretném, ha holnap reggel már a szép tiszta konyhapulton készíthetnénk a reggelit, nem pedig olyan edények között, amelyekre rászáradt a sütitészta-maradék. De látom, hogy fáradt vagy. Szeretnéd, ha kivételesen ma én pakolnám el utánad az edényeket?
Erre ő:
– Jól van, Anya, megyek és elrakom.

Jó tanuló voltam

Világéletemben jó tanuló voltam. Talicskával hordtam haza a piros pontokat, ötösöket, mosolyogtak rám a szüleim, szerettek a tanáraim. Gyerekkoromban még azt hittem, mindez jó dolog. Most, felnőttként pedig komoly önismereti munkával próbálom leépíteni a jótanulóság nem kívánt mellékhatásait.

Mindenen összekaptak

– De Anya, Beni nem haaaaagy! – kiabál utánam Ábel.
– Te kezdted! – ordít dühösen Beni.
Már akkor rossz volt köztük a hangulat, amikor ebéd után elhoztam őket az oviból. Szinte mindenen összekaptak a fiúk, akár azon, hogy melyikük menjen elöl hazafelé biciklizve, akár azon, hogy ki játsszon az autókkal, akár azon, hogy a másik „nem hagy”, akár csak úgy ok nélkül. Próbálkoztam békéltetni őket, de mindig kiborult a bili valamin. Aztán az egyik heves vita, verekedés közben már úgy gondoltam, most nincs értelme erőltetni az „együttlevést”, inkább megpróbálom elkülöníteni őket.

– Fiúk, úgy látom, most nem tudtok békésen játszani egymással. Szerintem jobb lenne, ha most egy kicsit külön lennétek, megnyugodnátok, amíg újra békében tudtok egymással lenni. Ki jön át velem kicsit a másik szobába?
Ábel szívesen jött, mert így velem maradhatott. Beni inkább folytatta a játszást, nem bánta, ha egyedül. Persze nem mindig megy a szétválasztás ilyen egyszerűen. Sokszor egyikük sem akar velem jönni. De előbb-utóbb azért ők is belátják, hogy annyira nem jó most nekik együtt és valamelyikük inkább azt választja, hogy velem tart. Szóval ezúttal Ábelt vontam félre egy kis időre. Fontos: nem kiküldtem, hanem kimentem vele és vele maradtam, hogy megmutassam, hogy tudjuk magunkat megnyugtatni, amikor arra van szükség. Így egyikük sem érezte büntetésnek a dolgot. 5-10 perc elkülönülés után, amikor épp amúgy is a nappaliban lett volna dolgom, visszamentünk Ábellel. Addigra már mindkét fiú megnyugodott, eszükbe jutott egy új játékötlet és már nem is emlékeztek az előző vitára. Egész délután békésen játszottak.

Betöltés

Címkék

Archívum