Kategória: Önálló életre nevelés

Táska színezés

Táska színezés

által | 2021.febr.10. |

Szonja egy kislányt színez, akinek a kezében táska.-Jaj, elrontottam! – kiált föl – kimentem a vonalból, nem ilyet akartam!Szeretnék empatizálni vele, de hogyan? Nem akarom most nagyon hangsúlyozni felé az érzéseit, rákérdezni, hogy csalódott-e, szomorú-e. A kettőnk közötti kapcsolódással most rendben vagyok, inkább támogatni szeretném őt abban, hogy megtalálja a saját megoldását a helyzetre, a lehetőséget lássa benne. Az érzéseit ezért most inkább csak magamban tippelem meg és hangosan csak arra kérdezek rá, hogy mit szeretne, jelen időben.-Szonja, egy szép táskát szeretnél?Hosszas szomorkodás után, Szonja arca egyszercsak felvidul.-Á, van egy ötletem! Cipzáros táskát még tudok rajzolni belőpe, amilyen nekem is van!

Tanítás szükséglet-alapon

Tanítás szükséglet-alapon

által | 2020.jún.5. |

#digitalistanulas
Így próbálok szükséglet-alapon tanítani itthon:

– Jaj, Anya, nem akarok 20 angol szót leírni a szótárfüzetbe, utálok másolni! – fakad ki Beni, miután elolvassuk az angol házi feladatot. Ebben többek között egy hosszú szólista szerepel, felette az utasítással: írd le a szótárfüzetedbe!

Egy ilyen feladatnál (még mielőtt elkezdeném másoltatni a gyerekkel a szavakat) felteszem magamban a kérdést:
– Mi is fontos nekem Beni angol tanulásában?
Erre általában két válaszom van:
1. Szeretném, hogy a gyerkőc fejlődjön
2. Szeretnék együttműködni a gyerek fejlődésében szerepet játszó emberekkel, tanárokkal
Ezek a valódi belső igényeim lehetnek. Az viszont számomra nem belső igény, hogy amit feladnak, azt egy az egyben meg kell csinálni. Ez inkább külső elvárás.

Nos, elengedhetetlen-e a gyerkőc fejlődéséhez vagy a tanárral való együttműködéshez, hogy ezt a 20 szót kézzel bemásolja a szótárfüzetbe? Azt gondolom, hogy egyáltalán nem.

A szólistát végül kinyomtatjuk és beragasztjuk a füzetbe egy perc alatt. A másolásra szánt időben inkább többször végigmegyünk rajta és nagyjából meg is tanuljuk a szavakat. A munkafüzetre vonatkozó feladatokat küldjük csak vissza, amit kértek, a tanárral való levelezés során pedig figyelek az együttműködésre, a jó kapcsolatra. 🙂

Szóval kicsit felülbíráltuk az eredeti utasítást, de azt gondolom, a valódi szükségleteink mellett döntöttünk. A gyerek megkönnyebbült, hálás és nem utolsó sorban egész jól mennek neki a szavak. Én pedig elégedett vagyok, hogy a számomra fontos dolgokkal foglalkoztam.

Miből lesz az önbizalom?

Miből lesz az önbizalom?

által | 2019.jún.6. |

Mindig is azt gondoltam, és gondolom most is, hogy az önbizalom, vagyis a saját képességeinkbe és értékességünkbe vetett hit az alapja belső stabilitásunknak és annak is, ahogy másokhoz viszonyulunk. Hogy miből lesz az önbizalom, arról pedig Martin Seligman-nál olvastam eddig a számomra leghitelesebb véleményt.
Nem, nem a dicsérettől lesz valakinek önbizalma. A dicséret egy külső megerősítő eszköz, amivel hatni lehet mások viselkedésére. (Hogy egyetértünk-e mások kívülről történő befolyásolásával, abba most ne menjünk bele.) A kívülről érkező dicséret gyakran inkább gyengíti az önbizalmat, ha elkezdjük elvárásként értelmezni.
A valódi önbizalom belülről fakad. Sikerélmények építik napról napra, annak a folyamatos megtapasztalása, hogy képes vagyok rá, meg tudom csinálni. Egyre többet, egyre nehezebb dolgokat is.
Ennek a napról-napra sikerélménynek a lehetőségét próbálom átadni a gyerekeimnek is, leginkább azzal, hogy igyekszem rájuk bízni azokat a dolgokat, amiket szerintem már meg tudnak csinálni és kedvük is van hozzá. Ha épp tojást török fel a palacsintához és láthatóan neki is volna kedve kipróbálni, akkor átadom a lehetőséget, még akkor is, ha magamtól nem ajánlottam volna fel neki, mert még nem gondoltam volna, hogy meg tudja csinálni. Pedig általában kiderül, hogy nagyon is képes rá vagy kis gyakorlással hamar eljut ide. Bevallom, sokszor a gyerekeim gyorsabban fejlődnek, mint ahogy az én gondolkodásom róluk! 🙂
Igyekszem időnként magamnak is lehetőséget adni a sikerélményre, hadd nőjjön csak tovább az én önbizalmam is. 🙂 Például időnként eszembe jut, hogy mi lenne, ha megpróbálnék bizonyos dolgokat egyedül is megcsinálni, amikhez jellemzően segítséget szoktam kérni. Vagy egy olyan apró dolog, mint kikapcsolni a GPS-t és hinni abban, hogy egyedül is el tudok találni a célomig. 🙂
Nálatok milyen apró sikerélmények tudják napról napra segíteni a saját önbizalmatok növelését? Hát a gyerekeitekét?

Pókemberes sapka és az önkifejezés

Pókemberes sapka és az önkifejezés

által | 2018.nov.19. |

Önkifejezés. Te jó ég, hogy ez nekem mennyire fontos! Gyerekként, kamaszként, majd anyaként újra központi szükségletemmé vált. Hogy a mindennapjaimat a számomra fontos értékek szerint éljem, hogy tudjam, ki is vagyok én a többiek között. Ez éltet, ez visz előre. Hogy én hozzam meg a saját döntéseimet akkor is, ha azok nem mindig a legjobb döntések. De legalább az enyémek. És hát hogyan másképp is tanulhatnék meg jó döntéseket hozni, mint úgy, hogy elkezdek „valamilyen” döntéseket hozni, aztán tanulni belőlük?
No, igen. A saját döntések. Emlékezetes maradt nekem évekkel ezelőttről egy pókemberes sapka története. Ami Beni saját döntése volt, amin keresztül ő kifejezhette akkori önmagát. Nekem viszont valamiért nem volt rendben. Talán féltem attól, hogy hamarosan ráun a szuperhősösdire és akkor aztán nem lesz hajlandó fölvenni többet? Attól tartottam, hogy Ábel megirigyli tőle és akkor vehetek neki is másik sapkát? A szuperhősökről nekem az agresszió jut eszembe és nem szerettem volna, ha a gyerekem ezt hirdetné a fején? Ki tudja? Lehet, hogy egy kicsit mindegyik.
Én mindenesetre másik sapkát választottam volna. És egy darabig próbáltam is rábeszélni másfajta sapkákra. Mert azt hittem, hogy ez az én döntésem, amiről meg kell őt győznöm. Pedig Beni akkor már majdnem hat éves volt. Végül úgy döntöttem, hogy a sapkavásárlás most már legalább annyira az ő döntése is, főleg ha nem árt vele senkinek. Az én döntésem pedig elsősorban az, hogy támogatom őt az önkifejezésében, önmaga megtalálásában vagy akadályozom.

Tabletezés

Tabletezés

által | 2018.okt.17. |

Szonja rajzfilmet néz a tableten. Mondtam neki, hogy kettőt nézhet, azt felelte, OK. Kettő után viszont látom, hogy kezdené a harmadikat.
– Nem-nem, szívem, megvolt a kettő! – mondom és kiveszem a kezéből.
– De Anya, még ezt a legutolsót hadd nézzem meg! – kéri kiabálva, visítva.
Nem akarom hagyni.
– Látod, Szonjus, pont ez a bajom, hogy ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni! Ezt teszik veled a rajzfilmek, kiabálós leszel tőlük! Amíg nem vetted a kezedbe, semmi bajod sem volt – érvelek neki, bár szerintem ennek a felét se érti. Inkább csak magam előtt próbálom igazolni a nem túl erőszakmentes viselkedésemet.
De közben azért érzem, hogy nem egészen OK ez így. Nem vagyok békében azzal sem, ha hagyom továbbnézni a rajzfilmeket és azzal sem, hogy erőszakosan magamnál tartom a tabletet, miközben ő teljesen ki van borulva. Akkor most mi legyen? Annyi biztos, hogy a kapcsolatunkat először helyre kell állítani. A többit majd meglátjuk utána.
Az ölembe veszem, összebújunk, kicsit megnyugszik. Elkezdek másról beszélgetni vele, talán más módját is megtaláljuk az izgalmaknak, játszásnak. Egy darabig úgy tűnik, hogy ez működik, de aztán újra kérlelni kezd:
– Anyaaaa! Csak ezt a legutolsót hadd nézzem meg!
No, ezt most elhiggyem neki? Volt már olyan, hogy megtartotta, amit ígért és sokszor olyan is, hogy nem.
És akkor kigyúlt egy kis villanykörte a fejemben ezzel a felirattal: Bizalom
Milyen mérhetetlenül sokat fejlődhetnek a gyerekeink pusztán attól, ha bízunk bennük! Lehet, hogy Szonja nem mindig tartotta be eddig az ígéretét (hiszen még csak 3 éves!), de ha támogatni szeretném, hogy ezután betartsa, akkor erre nem árt minél több lehetőséget adnom neki. És ezzel a döntés is megszületett bennem:
– Rendben, szívem, visszaadom a tabletet, nézd meg még ezt az utolsó rajzfilmet. És amint vége van, légy szíves szólj, mondd hogy „Anya, vége!” és add ide vissza a kezembe. Jó?
-Jó!
-Akkor mi lesz majd, ha vége lesz? – kérdezek vissza.
-Szólok neked, hogy „Anya, vége” és visszaadom! – válaszolja lelkesen.
Néhány perc múlva csillogó szemekkel jön hozzám:
-Anyaaaa! Vége! Tessék! – nyoma sincs az iménti feldúltságának. Nem csak nyugodt, de büszke is, hogy teljesíteni tudta ezt a fontos feladatot, amivel megbíztam.

Betöltés

Facebook oldalunk

https://www.facebook.com/egyutterzoneveles

Archívum