Szonja rajzfilmet néz a tableten. Mondtam neki, hogy kettőt nézhet, azt felelte, OK. Kettő után viszont látom, hogy kezdené a harmadikat.
– Nem-nem, szívem, megvolt a kettő! – mondom és kiveszem a kezéből.
– De Anya, még ezt a legutolsót hadd nézzem meg! – kéri kiabálva, visítva.
Nem akarom hagyni.
– Látod, Szonjus, pont ez a bajom, hogy ha egyszer elkezded, nem tudod abbahagyni! Ezt teszik veled a rajzfilmek, kiabálós leszel tőlük! Amíg nem vetted a kezedbe, semmi bajod sem volt – érvelek neki, bár szerintem ennek a felét se érti. Inkább csak magam előtt próbálom igazolni a nem túl erőszakmentes viselkedésemet.
De közben azért érzem, hogy nem egészen OK ez így. Nem vagyok békében azzal sem, ha hagyom továbbnézni a rajzfilmeket és azzal sem, hogy erőszakosan magamnál tartom a tabletet, miközben ő teljesen ki van borulva. Akkor most mi legyen? Annyi biztos, hogy a kapcsolatunkat először helyre kell állítani. A többit majd meglátjuk utána.
Az ölembe veszem, összebújunk, kicsit megnyugszik. Elkezdek másról beszélgetni vele, talán más módját is megtaláljuk az izgalmaknak, játszásnak. Egy darabig úgy tűnik, hogy ez működik, de aztán újra kérlelni kezd:
– Anyaaaa! Csak ezt a legutolsót hadd nézzem meg!
No, ezt most elhiggyem neki? Volt már olyan, hogy megtartotta, amit ígért és sokszor olyan is, hogy nem.
És akkor kigyúlt egy kis villanykörte a fejemben ezzel a felirattal: Bizalom
Milyen mérhetetlenül sokat fejlődhetnek a gyerekeink pusztán attól, ha bízunk bennük! Lehet, hogy Szonja nem mindig tartotta be eddig az ígéretét (hiszen még csak 3 éves!), de ha támogatni szeretném, hogy ezután betartsa, akkor erre nem árt minél több lehetőséget adnom neki. És ezzel a döntés is megszületett bennem:
– Rendben, szívem, visszaadom a tabletet, nézd meg még ezt az utolsó rajzfilmet. És amint vége van, légy szíves szólj, mondd hogy „Anya, vége!” és add ide vissza a kezembe. Jó?
-Jó!
-Akkor mi lesz majd, ha vége lesz? – kérdezek vissza.
-Szólok neked, hogy „Anya, vége” és visszaadom! – válaszolja lelkesen.
Néhány perc múlva csillogó szemekkel jön hozzám:
-Anyaaaa! Vége! Tessék! – nyoma sincs az iménti feldúltságának. Nem csak nyugodt, de büszke is, hogy teljesíteni tudta ezt a fontos feladatot, amivel megbíztam.