– Szonja, még egy kicsit öblítesz, jó? De utána elzárjuk a vizet.
– Csak még azt a hajszálat, hadd öblítsem le, Anya!

Szonja imádja a zuhannyal kiöblíteni a kádat. Gyakran kéri, hogy nyissuk meg a csapot és a zuhanyfejet a kezébe véve, hadd öblíthesse le az apró koszocskákat, hajszálakat, bármit. Most épp akkor szerette volna kiöblíteni a kádat, amikor a hajamat mostam és a zuhany amúgy is meg volt nyitva. OK, rendben, hagytam kicsit, úgy is ott voltam körülötte. De még öt-tíz perc után sem unta meg, én meg már türelmetlenkedni kezdtem, nem akartam őt felügyelni, de egyedül hagyni sem.

– Szonja, most már add ide a zuhanyt és menjünk! – volt az első gondolatom. De aztán nem ezt mondtam, mert amikor csak tudom, szeretem bevonni őket a döntésekbe és a tevékenységeinkbe.

– Szivem, gyere, zárd el a zuhanyt, jó? OK, akkor most ide vissza is akaszthatod a helyére.
– Jó! Elzárom és megyünk.

Szívesen jött, elzárta, visszarakta egyedül, pici segítséggel. Ha ő dönthet róla és egyedül csinálhatja, akkor nagynak, felelősnek érezheti magát, ha kiveszem a kezéből vagy utasítom, akkor meg éppen ellenkezőleg, kicsinek.