Címke: érzés

Áramszünet – érzések

Múlt héten majdnem egésznapos áramszünet volt nálunk. Bár lehetett volna előre tudni, mi megfeledkeztünk róla, így váratlanul írt bennünket ez a helyzet reggel. Beni Google Classroom-os óráját lemondtam és hogy a home-office-ban dolgozó férjem (egy aksival, mobilnetről) teljesíteni tudja az aznapi határidőit, átszerveztük az eszköz-igényes tevékenységeinket. A konyhánk leállt, így az ebédet is rendeltük, a leckék közül pedig elhalasztottuk azokat a netes játékos feladatokat, amelyek sok aksi-használatot igényeltek volna.

Ellenben elővettük az érzés kártyákat!
– Gyerekek, kiben milyen érzések vannak most az áramszünet-helyzethez kapcsolódóan? – kérdeztem tőlük.
– Feszültség.
– Türelmetlenség.
– Unalom.
– Tehetetlenség.
Közösen választottuk ki egymás után az érzéseket.
– Öröm! – kiáltottak egyszer csak a fiúk.
– No, és az öröm, az miért? – kérdeztem.
– Mert rendeljük az ebédet!
– És mire lenne szükségünk? – kérdezem most már a szükségletek felé terelve a párbeszédet.
– Wifi-re!!! – hangzik az egyértelmű válasz.
Talán ezt is felvehetnénk a szükségletlistánkra…

Mindenesetre, ha a leckével, munkával nem is sokat haladtunk aznap, az egymással való kapcsolódással és az EMK-val igen. Hálás vagyok, hogy így alakult ez a nap. 🙂

Félek a koronavírustól

– Anya, félek – mondja Szonja.
– Mitől félsz, kincsem? – kérdezem.
– A koronavírustól.
– És mi az, amitől félsz, mi fog történni?
– Az, hogy elkapom.
– Ha elkapnád, abban mi lenne a félelmetes?
– Nem tudom…
– Szeretnél nyugodt lenni, hogy nem történhet baj veled?
– Igen…
– Az olyan kis manókra, mint te vagy, nem jelent komoly veszélyt a vírus, talán csak köhögnél néhányat. Az a fontos, hogy az idősekre vigyázzunk most, hogy ők egészségesek maradjanak. Nagyapa például.
– Meg nagymama! – kiáltja.
– Tudod, mit tudunk most tenni azért, hogy rájuk vigyázzunk?
– Hát, hogy nem találkozunk velük, csak laptop-on beszélgetünk, hogy nehogy elkapják a betegséget.
Szonja megnyugszik. Ha átfordítjuk cselekvésbe a félelmeinket, már nem is annyira félelmetesek…
 

Szonja és az EMK kártyák

Szonja nagyon kikelt magából. Meg akarna nézni egy rövid videót YouTube-on, én viszont ezt nem szeretném, nem is adok kütyüt a mancsába. Ami azt illeti épp dolgozom és bevallom, egyáltalán nem örülök, hogy dühösen üvölt mellettem. Persze empatizálhatnék is, utánajárhatnék, miért fontos ez neki, beszélgethetnénk. De most valahogy nincs türelmem, kicsit ideges vagyok a saját dolgaim (értsd: kielégítetlen szükségleteim) miatt.
Szerencsére Szonja meglátja a falon az érzés-szükséglet kártyákat.
– Tudod, hogy érzem most magam?!! – kérdezi dühösen. – Hát így!!
És a „feszültség” kártyán levő dühös, feszült kisfiú képére mutat.
No, erre már felkapom a fejem. Odavagyok, hogy a 4 éves kislányom magától EMK-zik. Nálam ez übereli a munkát is vagy bármit. 🙂 Meg különben is, ha már nekem nem jutott eszembe elővenni az EMK-t, legalább fogadni tudjam tőle, nem?
Rá figyelek.
– Mondd csak, szomorúnak is érzed magad? – kérdezem tőle és a mellette levő kártyán a kislányra mutatok.
– Igen… – mondja kicsit már nyugodtabban.
Kicsit még nézegeti a kártyákat.
– Anya, és ez is – mutat egy újabb kártyára. Most a szükségletek közül választott egyet, az együttérzést, itt egy anyukát látunk, ahogy a gyermekére figyel átölelve őt.
-Ezt szeretnéd, kincsem? Együttérzést? – kérdezem.
Bólogat és összebújunk. Kicsit így maradunk, majd nyugodtan elvonul játszani.
Hát valahogy így működik az EMK.

Szeretve lenni…

Maja tegnap hazaérkezett a 10 napos mezőgazdasági gyakorlatáról. Ez alatt megélt hideget-meleget (szó szerint), esőt, napsütést, tehénfejést, gazolást, konyhai munkálatokat, állatgondozást, csupa-csupa „városban-meg-nem-élt” kalandot. Kőkemény 10 nap van mögöttük…

Távolléte alatt a kapcsolattartás bizonytalannak tűnt, napi 1 órára kapták meg a telefonjukat, elvileg nagyon kevés térerő, meg nyilván nem minket fog hívogatni, na 🙂

A pályudvaron úgy búcsúztunk tőle, hogy örülünk, ha van rá mód és felhív minket, de ha nem jelentkezik, az is rendben van…

Így, a 10 nap elteltével szívmelengető arra gondolni, hogy minden nap hívott minket. Néhány percben összefoglalta az előző nap történteket, mesélte a kalandjaikat, aztán már le is tette, hogy zenét hallgasson, barátokkal is diskuráljon. A telefonhívása tényleg 1-2 perc volt naponta, de az egész napunkat bearanyozta a tudat, hogy a jóllétünk igenis számít neki.

Toljuk el a kocsit!

Benit hozom el a suliból. Vagyis csak hoznám, ugyanis az iskolánál a parkolóban elénk állt egy autó, nem tudok tőle kiállni. Közben Beni és a húga már az autóban, indulnánk a harmadik gyerkőcért. Na tipikusan ilyenkor megy bennem fel a pumpa.
De nem ma. Ma valamiért egészen nyugodtan, sőt, jókedvűen tudok hozzáállni a helyzethez.
– Beni, képzeld – fordulok a fiamhoz, – Apa azt olvasta valahol, hogy vannak parkolók, ahol simán egymás elé parkolnak az autók, de nem húzzák be a kéziféket, hogy ha útban lennének, arrébb lehessen őket tolni. Gyere, derítsük ki, igaz-e a hír, nézzük meg, eltolható-e ez a kocsi.
Beni arcán csibészes mosoly jelenik meg, végre történik valami izgalmas. 🙂
Megnézzük, valóban nincs behúzva a kézifék. Megmozdítjuk a kocsit, simán eltolható. OK, akkor nincs gond. Nagy vidámságban toljuk az autót ketten, miközben megjelenik a tulajdonos, sűrű elnézést kér, hogy csak egy pillanatra ment el, beül és már el is hajt.
Hát, ez jó kis kaland volt. 🙂 A gyerekekkel vidám hangulatban indulunk tovább.
Miért voltam most ilyen jókedvű, amikor máskor ugyanezen csak bosszankodtam volna? Persze most is alakulhatott volna másképp, ha például nem tudjuk a kocsit eltolni, a tulajdonos sokáig nem jön, én pedig emiatt elkések, akkor biztos nem vettem volna ilyen jól a helyzetet. De az azért nagyon elgondolkodtat, hogy máskor olyan pipa tudok lenni, hogy csak mérgelődésre és dudanyomkodásra futja, még csak meg se próbáltam volna arrébb tolni a kocsit. Nem a megoldás érdekelt volna, csak az, hogy micsoda igazságtalanság történt velem. Vajon min múlik ez?

EMK tréningeken azt tanítjuk, hogy az érzéseinket nem mások, nem is a körülmények okozzák, hanem azok a saját belső szükségleteinkre vezethetők vissza. A környezetemből persze mindenféle ingerek érnek, amik hatással vannak rám és az érzéseimre, de sohasem ezek a legfőbb tényezők. Ugyanaz a történés például egyáltalán nem biztos, hogy hasonló reakciót vált ki belőlem, mint a férjemből. És mint a fenti példa mutatja, még belőlem sem mindig ugyanazt. Ha bennem valami éppen nem OK, nem vagyok békében önmagammal, ha valamelyik szükségletem (pl. biztonság, tisztánlátás, kapcsolódás) sérül, akkor nem tudok nyugodtan, higgadtan, könnyeden, másokra odafigyelve reagálni. Bár úgy tűnhet ilyenkor, hogy a baj forrása kívül van, valójában ilyenkor először saját magammal kell törődnöm, a belső egyensúlyomat helyreállítani.
Az pedig a kocsitolás esetéből is egyértelmű, hogy a gyerekek milyen sokat nyernek egy kiegyensúlyozott, önmagával békében levő szülővel.

Betöltés

Archívum