Címke: humor-játékosság

Anya, fáradt vagyok!

– Anya, fáradt vagyok, nem bírok már továbbmenni – mondja panaszosan Ábel.
A strandról sétálunk hazafelé, lassan este lesz, nem csoda, hogy fáradtak a gyerekek.
– Ábel, van egy ötletem. Beszélgessünk valamilyen érdekes, izgalmas dologról, akkor könnyebb a séta, mert nem arra gondolsz, hogy fáradt vagy.
– Jó, de miről beszélgessünk? – kérdezi.
– Hmmm, például meséld el nekem, hogy ha te dönthetnéd el, hogy hol és hogyan nyaraljunk, ha bármilyen pihenést választhatnál, akkor milyen lenne a nyaralás?
– Hát, lenne egy nagy nyaralónk, közvetlenül a Balaton parton. Nagy lenne, sok szobával. A házból bármikor kimehetnék a partra. Nem nekünk kellene főzni, hanem lennének szakácsok, pincérek is. Lenne egy saját motorcsónakunk…
Ábel fantáziája beindul. Csak mesél és mesél. Érdeklődve hallgatom, nem csak könnyebb így a séta, de olyan sokat meg is tudok róla közben. Egészen addig hallgatom, amíg…
– Anya, én se bírok már továbbmenni! – ez most Szonja volt. Ő is elfáradt.
– Anya, figyelsz? – kérdezi Ábel, aki közben teljesen belelkesedett a saját képzeletbeli nyaralásának kigondolásától. A figyelmem most kétfelé fordul.
– Ábel, szivem, egy pillanatra megállsz a mesélésben? Nagyon érdekes számomra, amiket mondasz, ugyanakkor Szonjának is szeretnék segíteni, hogy ő is könnyebben megtegye a hazafelé vezető utat. Mit gondolsz, működne vele is, hogy mesélni kezd valamiről?
Ábel szívesen magára ölti a felelős nagytestvér szerepét. (És hogy ez nekem milyen sokszor milyen nagy segítség!)
– Szonja – fordul a húgához – beszélgessünk, akkor nem arra gondolsz, hogy milyen fáradt vagy. Meséld el, hogy ha lenne 100 ezer forintod, akkor mit vennél belőle. Például babákat? Barbikat? Milyet? Vagy inkább legót vennél?
– Barbikat vennék, lenne köztük egy hercegnő Barbi is és vennék hozzá ruhákat… – Szonja fantáziája is megindult.
A két gyerkőc most már klasszul elbeszélget egymással, amibe néha én is bekapcsolódom. És közben nyugodtan, derűsen haza is érünk… 🙂

Reggel készülődni vidáman is lehet!

A mai reggelünk nagyon viccesre sikeredett! Pedig a gyerekek először ugyanúgy nem akartak kikelni az ágyból, mint máskor, ugyanúgy nem akartak készülődni, mint máskor, ugyanúgy játszani szerettek volna még indulás helyett, mint máskor. De én valahogy a szokásosnál sokkal könnyedebben vettem a helyzetet. Játszottam, viccelődtem velük.
Nem akarsz felkelni az ágyból? Lássuk, ha én felültetlek, úgy maradsz-e vagy eldőlsz? Igeeeen, úgy maradsz!!! Egy-kettő-há… Jaj!!! Mégis eldőltél! Hatás: Hangos röhögés. És felkelés. Hiszen ki bír röhögve aludni?
Nem akarsz orrot fújni? No, mondd csak azt, hogy „mama”! Ha jól mondod, elengedem az orrfújást, de ha azt mondod helyette, hogy „baba”, akkor kifújjuk! Hatás: Hangos röhögés. És gyors orrfújás.
Hát, valahogy így. És minél jobban éreztük magunkat, annál inkább elfelejtettek ellenkezni. Az egész reggeli készülődés egy nagy játék volt! Időben, simán indultunk! 🙂
Apróbetűs megjegyzés: A könnyed reggel mögött a részemről fegyelmezett felkészülés áll. Szigorúan korán megyek alduni, és nagyon odafigyelek, hogy rendesen egyek és egy kis mozgásra is jusson időm. Tudom, hogy ezek nélkül kibillenek az egyensúlyomból és a legkisebb ellenállástól is ingerültté, veszekedőssé válok. Pedig mennyivel jobb kényelmesen, vidáman indulni, mint veszekedve és rohanva!

Van zsákodban minden jó?

Hull a pelyhes fehér hó,
Minden gyermek várva vár,
Kedves, öreg, Mikulás,
Piros alma, mogyoró,
Minden van a zsákodban, ami tetszik…

Szonja így énekelt még nemrég. Nagyon várja a Télapót és ennek megfelelően lelkesen énekel mindenféle mikulásos dalt. Ahol nem tudja pontosan a szöveget, ott mond helyette valami hasonlót, keverve-átköltve a sorokat. Most már azért – hála a kitartó gyakorolásának – egész jól megy ez a dal is! 🙂

De azért olvasva az ő verzióját, nem tűnik fel nektek valami? Én csak napok után lettem rá figylemes. Az utolsó sor ugyanis nem egészen így van az eredetiben. „Van zsákodban minden jó” helyett ő azt énekli: „Minden van a zsákodban, ami tetszik”.

Nahát, akkor csak átmegy tudat alatt is valami nekik abból, amit itthon próbálok képviselni! Miszerint a „jó” és a „rossz” nem obejktív igazságok, hanem az én véleményem. És ha valami szerintem jó, az csak annyit jelent, hogy nekem tetszik. Másvalaki meg lehet, hogy máshogy van ugyanazzal. Szóval anélkül, hogy Szonja valaha is így hallotta volna ezt a télapós dalt, ő így, rögtön énüzenetben adta vissza a tartalmát!

Még azt a közkeletű hiedelmet is igyekszem itthon ellensúlyozni, miszerint a Mikulás csak a jó gyerekeknek hozna ajándékot. Azonkívül, hogy nem hiszek abban, hogy vannak „jó” és „rossz” gyerekek, Bettelheim-nél azt is olvastam, hogy a gyerekeknek nagyon fontos, hogy legyen olyan ünnepük (mondjuk a Mikulás), ahova nem kúsznak be a felnőttek elvárásai és ítéletei, hanem ahol valóban önmaguk lehetnek, önmagukat ünnepelhetik, amikor megélhetik a feltétlen elfogadást, szeretetet.

Az utánzás és a szülői tekintély

A gyerekeim egy időben felvették az utánzás szülőbosszantó szokását. Leginkább Beni. Ha kértem tőle valamit, amit nem akart megcsinálni, vagy csak szimplán hülyéskedni volt kedve, akkor szó szerint elismételte, amit mondtam. Például:
– Beni, kérlek, szállj be az autóba!
– Beni, kérlek, szállj be az autóba!
– Most nincs kedvem játszani, szállj be, mert indulunk.
– Most nincs kedvem játszani, szállj be, mert indulunk.
Közben persze nagyokat röhögött azon, hogy erre én milyen pipa leszek. Mert az első egy-két alkalommal valóban az voltam. Pontosabban az egyik felem azon bosszankodott, hogy csorba esett a szülői „tekintélyemen”, a másik felem viszont mosolygott belül, mert nagyon viccesnek találta ezt a játékot. Szerencsére nagyon hamar az utóbbi kerekedett felül bennem. Hiszen elsősorban nem ellenkezni akart Beni ilyenkor, hanem játszani, amit én se bánok.
Felvettem a következő stratégiát: ha elkezdett utánozni, inkább vettem a kihívást és olyanokat kezdtem mondani, amiket ő magától sose mondott volna, úgy mint:
– Anya, anya, inkább mégse kérek sütit!
vagy:
– Anya, anya, hadd segítsek rendet rakni!
Ettől aztán abbahagyja az utánzást, nagyot röhögünk magunkon, és simán, jókedvűen folytatunk mindent onnan, ahol abbahagytuk. Sőt, a közös mókázástól általában az együttműködési kedve is megjött!

Unatkozom…

Maja fesztiválozik, Bogi holnap utazik a Mamához. Gondoltam, kihasználom az anya-lánya délutánt és közös programot csinálunk Bogival… Na, meg ahogy azt Móricka elképzeli 🙂

– Én nem akarok semmi közös programot – tájékoztatott Bogi és visszaült olvasni.

Végül sikerült közös nevezőre jutnunk, egy esti medencézés és filmnézés lett a közös program, ha apa is hazaért edzésről. Hm… Még 7 óra sincs, Laci 9 előtt nem várható. Nahát, mennyi szabadidőm lett hirtelen…

Nagyon nem találtam a helyem… Volt még néhány erőtlen próbálkozásom Bogival, aki azonban teljesen befelejtkezett az olvasásba…

Megint tettem vettem, továbbra sem találtam a helyem… Nagyon sok idő van még 9 óráig…. Egyre komorabb lettem… Semmi sem volt jó, semmi sem tetszett…. Tudattalanul kapcsolódtam magamhoz és felröhögtem…

– Atyaég, hiszen te unatkozol! Azért keringesz egyfolytában Bogi szobája körül, azért sertepertélsz a konyhában, nyitogatod a hűtő ajtaját, azért mentél már ki háromszor az udvarra, pedig semmi dolgod nem volt ott… Hm… Valóban. Ha hiszitek, ha nem, unatkoztam! Mi lenne, ha nem hajnalban írnál posztot/táncolnál/főznél vagy tennél bármi mást, amire egyébként csak a hajnalni/késő esti órákat szánod? – tettem fel magamnak a kérdést.

Tényleg! Máris jobb lett a kedvem és céltudatosan kezdtem keresni, mi az, amihez lenne is kedvem és valóban hasznos is. Megkönnyebbülve ültem le a géphez és kezdtem írni ezt a posztot… Magad uram, ha szolgád nincs – gondoltam és jót vigyorogtam újra azon, hogy Bogitól vártam volna, hogy szórakoztasson…

Betöltés

Archívum