Szonja egy kislányt színez, akinek a kezében táska.
-Jaj, elrontottam! – kiált föl – kimentem a vonalból, nem ilyet akartam!
Szeretnék empatizálni vele, de hogyan? Nem akarom most nagyon hangsúlyozni felé az érzéseit, rákérdezni, hogy csalódott-e, szomorú-e. A kettőnk közötti kapcsolódással most rendben vagyok, inkább támogatni szeretném őt abban, hogy megtalálja a saját megoldását a helyzetre, a lehetőséget lássa benne. Az érzéseit ezért most inkább csak magamban tippelem meg és hangosan csak arra kérdezek rá, hogy mit szeretne, jelen időben.
-Szonja, egy szép táskát szeretnél?
Hosszas szomorkodás után, Szonja arca egyszercsak felvidul.
-Á, van egy ötletem! Cipzáros táskát még tudok rajzolni belőpe, amilyen nekem is van!