Újra és újra bizonyítást nyer számomra, hogy amikor a gyerekek nem akarnak megcsinálni valamilyen „kötelező” feladatot, akkor ott általában nem a feladattal, hanem a kötelezőséggel van a bajuk. (De hát nincs ezen mit csodálkozni, szerintem a felnőttekkel is ugyanígy áll a helyzet. Velem legalábbis egészen biztosan.)
Például:
– Beni, gyere légyszi, vágjuk le a körmöd, nagyon hosszú már, nem szép, bemegy alá a kosz is. Te is levághatod, segíthetek is, ollóval is lehet, körömcsipesszel is. Hogy szeretnéd?
– Hagyj békén! Sehogy nem akarom levágni, nekem így tetszik!
(Gyors kapcsolódás önmagammal: hoppá, hiszen ez ítélet volt részemről, nem csoda, hogy fel van háborodva. Bár választási lehetőséget kínáltam neki bizonyos részletekben, nem voltam rugalmas az eredeti elképzelésem tekintetében. Inkább nem ítélkezem, nem érvelek tovább, hanem kapcsolódni, empatizálni szeretnék.)
– Azt szeretnéd, hogy ezután te dönthess arról, hogy mikor vágjuk le a körmödet? – kérdezem.
– Igen!
(Újabb villámkapcsolódás magammal: számomra fontosabb az, hogy a gyerek önálló legyen, hogy saját maga gondolkodjon el azon, hogy hogy néz ki és milyen benyomást szeretne tenni másokra, mint az, hogy – bizonyos keretek között – pont olyan gyakran vágjunk neki körmöt, ahogy az az én ízlésemnek megfelel.)
– Rendben – felelem – ezután nem említem ezt többször neked, te döntöd el, mikor szeretnél körmöt vágni. Ha segítségre van hozzá szükséged, szólj!
Két nappal később Beni olyat mondott nekem, amit még soha korábban:
– Anya, zavar már a hosszú körmöm, odaadnád a körömollót, hogy levághassam?
Mosolyogva odaadom. Újabb feladatot és konfliktusforrást sikerült letennem magamról. De ez semmi ahhoz képest, hogy Beni most először gondolt a körömvágásra úgy, mint amivel egyáltalán érdemes foglalkoznia.
