– De Anya, Beni nem haaaaagy! – kiabál utánam Ábel.
– Te kezdted! – ordít dühösen Beni.
Már akkor rossz volt köztük a hangulat, amikor ebéd után elhoztam őket az oviból. Szinte mindenen összekaptak a fiúk, akár azon, hogy melyikük menjen elöl hazafelé biciklizve, akár azon, hogy ki játsszon az autókkal, akár azon, hogy a másik „nem hagy”, akár csak úgy ok nélkül. Próbálkoztam békéltetni őket, de mindig kiborult a bili valamin. Aztán az egyik heves vita, verekedés közben már úgy gondoltam, most nincs értelme erőltetni az „együttlevést”, inkább megpróbálom elkülöníteni őket.
– Fiúk, úgy látom, most nem tudtok békésen játszani egymással. Szerintem jobb lenne, ha most egy kicsit külön lennétek, megnyugodnátok, amíg újra békében tudtok egymással lenni. Ki jön át velem kicsit a másik szobába?
Ábel szívesen jött, mert így velem maradhatott. Beni inkább folytatta a játszást, nem bánta, ha egyedül. Persze nem mindig megy a szétválasztás ilyen egyszerűen. Sokszor egyikük sem akar velem jönni. De előbb-utóbb azért ők is belátják, hogy annyira nem jó most nekik együtt és valamelyikük inkább azt választja, hogy velem tart. Szóval ezúttal Ábelt vontam félre egy kis időre. Fontos: nem kiküldtem, hanem kimentem vele és vele maradtam, hogy megmutassam, hogy tudjuk magunkat megnyugtatni, amikor arra van szükség. Így egyikük sem érezte büntetésnek a dolgot. 5-10 perc elkülönülés után, amikor épp amúgy is a nappaliban lett volna dolgom, visszamentünk Ábellel. Addigra már mindkét fiú megnyugodott, eszükbe jutott egy új játékötlet és már nem is emlékeztek az előző vitára. Egész délután békésen játszottak.
