Ábelt különtornára vittem. Amikor érte mentem, ezzel fogadott:
– Anya, szeretnék valamilyen jutalmat!
– Milyen jutalmat, kincsem? – kérdeztem tőle. – Azért, mert tornán voltál?
– Igen!
– Nem szeretnék jutalmakat osztogatni. Akkor minden nap kaphatnátok valamiért.
És hozzáteszem, alapvetően nem szeretem a jutalmazást, mert úgy gondolom, hogy nem a kettőnk kapcsolódását, hanem egyfajta hatalmi viszonyt erősít köztünk. Meg azért is, mert szerintem az az üzenete, hogy a megjutalmazott cselekedet egy rossz, nehéz, kellemetlen dolog, ezért is kell azt kompenzálni jutalommal. Én inkább arra törekszem, hogy ne erőltessünk magunkra semmit, hanem lehetőség szerint szeressük, de legalábbis tudatosan válasszuk meg és legyünk rendben azokkal a dolgokkal, amikkel nap mint nap foglalkozunk. (Az ünneplést viszont, ami nem kompenzálás és nem hatalmi viszonyból ered, természetesen nagyon fontosnak tartom!)
No de, nem is a jutalom most az érdekes itt, hanem hogy igazából miért is szeretné ezt a manókám.
– De én jutalmat szeretnék! – ismétli még egyszer és durcásan félrevonul.
– Manó, miért szeretnél jutalmat? Azért, mert elfáradtál torna után és jól esne egy kicsit lazulni?
– Igen!
– Vagy éhes vagy és valamilyen ehető jutalomra gondoltál, mondjuk egy kis csokira?
– Igen!
– Figyu, van még otthon egy kis torta, ami hétvégéről maradt. Jutalmat nem szeretnék adni a tornáért, de a tortából te is ehetsz, ha hazaértünk. Jó így?
– Igen.
– Akkor indulhatunk?
– Igen, menjünk!
