– Ki jön futni velem? – kérdezte Maja egy hétköznap este, nagyjából 3/4 10-kor. 1 órája érkeztem haza szülőiről, hiányzott a mozgás nagyon, kapva kaptam a lehetőségen 🙂
– Ééééén!
– Oké, de én fülhallgatóval megyek – jelentette ki Maja és öltözni kezdett.
Lelkesedésem alábbhagyott.
– Öööö, akkor azt hiszem mégsem megyek – bizonytalanodtam el, cefetül nem értve magam, hogy most akkor mi is van bennem. Mire ez a megtántorodás? Lehet, hogy nem is a mozgásvágy hajtott volna, hanem inkább a kapcsolódás szükségletem jelentkezett azonnal a felhívásra?!
– Én csak zenére szeretek futni. Vegyél te is fülhallgatót! – javasolta Maja, látva megtántorodásomat.
– Az úgy nem buli – szomorodtam el, még mindig nem értve magamat…
Arra gondolva, hogy nem megyek futni, elég erőteljes csalódottság volt bennem… Azzal sem voltam kibékülve, hogy némán, fülhallgatóval a fejünkön futunk egymás mellett…
– És ha csak az egyik füledben lesz fülhallgató? – interjúvoltam meg az eddigre már sportszerkóba öltözött kamaszomat.
– Fejhallgató! – javított ki és szünetet sem tartva folytatta: – Az nem jó, kényelmetlen. Úgysem fogok veled beszélgetni!
– Az oké, hogy nem fogsz velem beszélgetni, de azért annak örülnék, ha legalább hallanál – mondtam, magamban jót derülve, hogy szegény, ettől talán még jobban elmegy a kedve, hogy levegye a fejhallgatót.
Közben én is előkerestem a fül!hallgatómat és átvedlettem futós jelmezbe.
– És ha olyan hangerővel hallgatnád, hogy mellette halld, ha hozzád szólok? – vetettem fel egy újabb lehetőséget.
– Ezt mondtam az elején is, csak te nem hallottad meg. – nézett rám a tipikus „szegény, anyám, kicsit hülye” arckifejezéssel.
– Ja, bocs, ez így rendben van nekem – néztem rá szeretetteljesen.
Mindketten fülhallgatóval futottunk. Ja, nem bocsánat, Maja fejhallgatóval, én pedig fülhallgatóval 🙂 : )
Hallottuk a zenét és egymást is. Béke, elfogadás, EMK ❤️
