Nem is figyelsz!

Beniért megyek délután. Összefutok egy ismerős anyukával, együtt várunk a gyerekekre, közben beszélgetünk. Megjönnek a fiúk.

– Szia, Manó! – üdvözlöm Benit. Majd megkérdezem: – No, voltatok végül játszóházban a csoporttal?
Nagyon érdekel a napja, de közben a másik anyukával épp egy gondolat közepén tartottunk, így vele még befejezem a beszélgetést.
– Anya, gyere már! – hív Beni, mert ő már indulna.
– OK, szivem, mindjárt mehetünk – felelem, majd el is búcsúzom az ismerőstől.

– No, kicsim, szóval voltatok a játszóházban? – kérdem tőle újra, mert most már tényleg rá tudnék figyelni. De Beni nem vár meg, előresiet, közben pedig leveszi magáról a pulcsiját és ledobja a földre.
– Hééé! – kiáltok utána. – Ezt most meg miért kellett a földre dobni?! Koszos lesz, itt álltam melletted, miért nem a kezembe adtad?
– De hát hiába adtam volna a kezedbe, úgysem vetted volna észre! Nem is figyelsz rám! – csattan fel.

Morcosan felveszem a földről a pulóverét és utána indulok. Közben magamba nézek. Csalódott vagyok és magányos. Kapcsolódásra vágyom és… hm, hogy is hívják azt a szükségletet az EMK-ban, ami most leginkább hiányzik? Ááá, megvan. Kölcsönös tisztelet. Igen, erre vágyom.

Öööö, várjunk csak. Kölcsönös tisztelet. Kölcsönös. Vajon ő megkapta tőlem ugyanezt? Amikor feltettem neki a kérdésemet, aztán oda sem figyeltem arra, amit válaszolt? Amikor nem hallottam meg, hogy ő már indulni szeretne, csak beszélgettem tovább? Akkor lehet, hogy elvárás helyett először megpróbálhatnám én is jobban tisztelni őt? A kérésem pedig lehet felé az, hogy a pulcsiját a kezembe adja, de talán a valódi kölcsönös tisztelethez saját magamtól is kérhetnék valamit. Mondjuk azt, hogy ha felteszek valakinek egy kérdést, akkor figyeljek is oda a válaszra. Ha pedig épp nem tudok odafigyelni, akkor kérdés helyett inkább másképp kapcsolódjak hozzá.