Társasjátékozunk a fiúkkal. Ábel nyer, Beni a második, én pedig az utolsó. 🙂
-Ez klassz játék volt fiúk! No, akkor gyorsan pakoljuk össze a társast! – szólok hozzájuk vidáman.
-Vesztes pakol! – feleli Ábel határozottan és már indulna is tovább más elfoglaltságot keresni.

Egymás között is szoktak így játszani, én se problémázom rajta. Illetve csak egy icipicit vagyok lelombozva. Talán szóvá sem tenném, ha nem határoztam volna el, hogy intenzívebben szeretném gyakorolni itthon a fiúkkal az EMK-t és ez most jó alkalomnak tűnik. 🙂

-Fiúk! Akkor most hadd gyakorljak egy kis zsiráfnyelvet, jó? Szóval, khm-khm-khm – mondom félig mosolyogva, félig komolyan. – Amikor arra gondolok, hogy az előbb milyen vidáman játszottunk együtt, most pedig azt hallom, hogy „vesztes pakol”, akkor magányosságot érzek és együttműködést szeretnék. Mivel együtt játszottunk, kérlek, gyertek és együtt is pakoljunk el.

-Na jó, rakjuk el gyorsan! – mondják, visszaülnek a földre és mindketten nekilátnak.

Ritkán próbálok ennyire tankönyvszerűen, mind a 4 lépést egyszerre kimondva beszélni velük, valahogy nem érzem elég természetesnek. Azt gondolom, hogy a kapcsolódás az elsődleges, amit esetleg akadályozhat a szokatlan beszédstílus. A tréningeken is azt tanítjuk, hogy az EMK modell tudatos végiggondolása számít, nem feltétlenül a hangos kimondása.

Közben mégis azt tapasztalom, hogy a gyerekeim a tankönyvi négylépéses mondatot is elég jól veszik. Egyszer sem mondták még, hogy „Anya, milyen furcsán beszélsz”, ellenben kinyílnak és meghallják, amit szeretnék! Talán csak a mi felnőtt fülünknek nehéz megszoknia, hogy valóban arról beszélünk, amit érzünk és amit szeretnénk. A gyerekek tényleg fel tudnak úgy nőni, hogy ez számukra a természetes. 🙂