Szonjának kimaradt a délutáni alvása és most álmos, nyűgös. Legalábbis szeretem erre fogni, ha tudom, hogy kevesebbet aludt a szokásosnál és valami számomra apróságnak tűnő dolog miatt nyöszörögve sír. Ha már sokféleképpen megpróbáltam a kedvére tenni és semmi sem használt, akkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy itt már csak az alvás segít és erőnek erejével elcipelem az ágyáig vagy beteszem az autóba, attól függ, hogy hol vagyunk éppen, hol tudna egy picit végre megnyugodni.

Az ám, de van Szonjának egy igen éles szemű, hatalmas igazságérzetű és a húgát imádó bátyja, Beni. Ő rögtön kiszúrja, hogy itt erőszak történt a részemről és nem hagyja annyiban a dolgot. Odajön hozzám és haragosan közli velem:

– Nem, Anya! Egyáltalán nem azért sír, mert álmos, hanem mert megfogtad és akarata ellenére elviszed!

Emlékszem egyszer a strandról hazafelé fordult ilyen elő velünk. A kijárat felé mentünk volna, de Szonja sírt, se gyalog, se babakocsival, se kisbiciklivel, sehogy nem jött, de egyhelyben maradva is panaszosan nyöszörgött. Nem volt már semmi ötletem, felkaptam és vittem.

– Anya! Tedd le, akkor nem sírna! – hallottam magam mögött Benit.
– Szivem, mostanáig a földön állt és sírt folyamatosan! – válaszoltam.
– Akkor is tedd le! Nem látod, hogy ez rossz neki?
– Szegénykémnek rossz már mindenhogyan, mert nagyon álmos. Pont azért szeretném, hogy mielőbb az autóban üljünk, ott el tudna aludni.
De Beni nem tágított:
– Bántod! Haragszom rád! – mondta szigorúan.

Mérges voltam. Miért kritizál engem? Én csak a legjobbat akarom Szonjának. A lelkem mélyén persze röpdöstem, hogy ennyire szívén viseli a húga jóllétét. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve letettem Szonját. A sakál és a zsiráf ugyanerre ösztönöztek belül:
– Jól van, édes Benikém, leteszem, vigasztald meg, ha annyira tudod, mi a baja! Hajrá! – mondta bennem gúnyosan a sakálom.
– Miért is ne tehetnénk egy próbát? Miért lenne pont nekem igazam? Több bizalmat a gyerekeknek! – súgta a zsiráfom.

Letettem Szonját a földre. Az intenzív sírása halkabb nyöszörgésre váltott át. Beni odament hozzá, kézenfogta. Szonja hagyta. Elindultak az autó felé. Kicsit szipogva, szép lassan odasétáltak. Nem mintha én nem próbáltam volna vele kézenfogva sétálni öt perccel korábban. Ez most mégis más volt. Szonja talán megérezte, hogy Beniben igazi együttérzésre talál, ő nem csak rá akarja venni arra, hogy induljunk már.

Ahogy őket néztem, elolvadtam a gyönyörűségtől. Az én drága Benim, nem ritkán kihoz a sodromból a megjegyzéseivel, pedig ha jobban figyelnék, meghallanám benne a saját belső zsiráfomat.