Utolsó nap a suliban. Már nincs tanítás. Mindenki bevihet valamilyen játékot. Beni gondosan kiválasztotta, hogy mit fog bevinni magával. Aztán amikor délután érte megyek, látom rajta, hogy szomorú, csalódott.

– Anya, miért nem raktuk be a pisztolyt? Balázs elhozta az övét, én is el akartam volna hozni!
– Szivem, nem jutott eszembe, nem mondtad, hogy szeretnéd bevinni. Meg nem is tudtam, vajon engedik-e, az óvodában például szóltak, hogy fegyvert ne vigyenek be a gyerekek.
– De akkor is, én szerettem volna! Miért nem hoztuk el? Miért nem???
– Szomorú vagy, szivem?
– Igen! Be akartam hozni!!! Jaj, miért nem hoztuk be???

Mit hibáztat engem ez a gyerek? Neki kellett volna gondolnia rá! – morgolódtam magamban. – Betette tegnap a játékokat, amiket vinni akart, ez nem jutott eszébe, ez van, az ő baja, hagyjon engem ezzel békén!

És akkor egyszer csak rájövök, hogy ő valójában nem engem hibáztat. Sőt, amit mond, az talán nem is nekem szól, csak az ő kihangosított belső monológja. Amit persze én hallok, mert én vagyok az anyukája, én vagyok mellette, velem érzi magát biztonságban, akkor meri kiengedni magából a gondolatait, érzéseit, amikor velem van.

Nem engem hibáztat, hanem lehet, hogy saját magát. Vagy egyszerűen csak szomorú, csalódott és ezt most meg akarja élni. Tőlem pedig csak megértést szeretne. Vagy egyáltalán semmit. Tőlem függetlenül egyszerűen csak át akarja érezni az elmulasztott lehetőség, a veszteség fájdalmát. Nekem pedig ezzel semmi dolgom, nem kell rá válaszolnom, nem kell megoldanom, talán még vigasztalgatnom se, nem várja ezt tőlem senki. Úgyhogy egyszerűen csak mellette vagyok és hallgatom.

Pár perc múlva a hullámok maguktól csitulnak, anélkül, hogy bármit is mondanék. Békésen sétálunk hazafelé, és Beni végre a nap többi eseményéről is mesélni kezd…

 

Neked is volt már olyan érzésed, hogy a gyerkőc valójában nem is neked beszél, egyszerűen csak a belső vívódásainak vagy tanúja? Gyere, mesélj róla a facebook csoportunkban!