Szonja bevisz egy sámlit a dolgozóba és feláll rá azzal a szándékkal, hogy a polcokon levő dolgokat megnézegesse. Persze azért tettük fel őket, hogy a gyerekek ne érjék el, törékeny, érzékeny, fontos dolgok.
– Szonja-repülő, felszálláshoz készül! – kiáltom és mosolyogva felé tartok. – Indulás! – mondom és felkapom.
– Ne-ne-ne! – tiltakozik először, de amikor már a harmadik szobában berregünk, akkor ő is nevetni kezd.
– Leszállás! – mondom és leteszem a nagy ágyra.
Tetszett neki a játék, de most már visszaszalad, újra feláll a sámlira és már kezdené is megnyúlkálni a polcon levő tárgyakat.
De akkor újra megjelenek:
– Felszállás!
Nevetni kezd, most már élvezi a repülős játékot. Amikor leteszem az ágyunkra, újra beszalad a dolgozóba. Utánaindulok. Most is a sámlin áll, de már nem a polc, hanem az ajtó felé fordulva. Kis repülőm, széttárt karokkal várja, hogy újra a magasba emelkedjen.
– Mééég, repülőt! Mééég repülőt! – kiabálja nevetve.
Tulajdonképpen csak unatkozott. Hogy a polcon keres valami érdekeset vagy kisrepülőként, talán nem is olyan lényeges.