Ebéd után valahogy elszivárogtak a gyerekek az asztaltól, az ebédmaradékokat ottfelejtve. Nekünk sem volt kedvünk egyedül elpakolni, kértem, legyenek ebben segítségünkre. Válasz semmi, viszont hallottam egy koncert zenei előkészületeit 🙂 Bekukkantottam a nappaliba, őrületes fife gyakorlásban voltak mindketten.
A saját szükségleteim, amelyek arra ösztönöztek, hogy segítséget kérjek tőlük, a lelkes zenei gyakorlás látványára és a zene hallatára egészen más irányt vettek. Most már inkább adni szerettem volna a támogatást nekik, mintsem kapni.
Én: – Ja, látom gyakoroltok. Tudjátok mit, megcsinálom egyedül az elpakolást.
Maja: (olyan őszinte, tágra nyílt szemek, mint a Dennis a komisz-ban, amikor a kisfiúnak azt mondja Wilson bácsi, hogy apukája várja a fagyizónál—imádom) – Ez most komoly? Tényleg? Igaziból? Nem baj? – gyors egymásutánban.
– Dehogy, szívesen teszem.
És úgy is lett. És boldogan élünk, míg meg nem halunk 🙂
