Egy korábbi bejegyzésben írtam nektek Bogi szobájának állapotáról és arról, hogyan is vagyok én ezzel. Ígértem, hogy beszámolok majd a fejleményekről…
Szobájának kinézete húsvétra sem változott én pedig örömmel konstatáltam, hogy lám, a húsvétot így is meg lehet élni teljes békében. (Miközben a lakás egyéb pontjain persze rendet raktunk, takarítottunk…)
Tegnap azonban történt valami…
Hogy a hétvégén tartandó szülinapi party hozta meg Bogi kedvét a rendrakáshoz, vagy neki is átláthatatlanná kezdett válni a szobája, hirtelen nem is tudom. Azt hiszem mindkettő. Mindenesetre, a szobájában tegnap olyan rendet tett, hogy csuda…
Az általam felajánlott segítséget jó darabig nem fogadta el (pedig milyen jókat szoktunk közben beszélgetni…), aztán mégis élt vele. Gyorsan és hatékonyan dolgoztunk együtt, jókat rötyögve a kupac alján fellelt, már-már elveszettnek hitt dolgok megtalálásakor.
Ezt azért le kellene törölni, szaladt a nedves rongyért, mikor a polca előbukkant a ráhalmozott papírok alól.
Nem, Anya, nem ér rá holnap porszívózni, ma azt is megcsinálom. – nézett rám szigorúan, amikor javasoltam, hogy azt halasszuk el.
Bogi 12 éves lesz hétfőn. 12 év (és egy külön szoba) kellett ahhoz, hogy rendrakás tekintetében is meg tudjam neki adni a szabadságot.
Örülök, hogy biztonságos terepet tudok számára biztosítani, hogy megtapasztalja, neki mi a fontos, ő miben érzi jól magát, nem ráerőltetve a saját magam által fontosnak ítélt dolgokat.
Meggyőződésem, hogy az elvárások megtépázzák a lelkesedéssel és szeretetből motivált cselekvést. “Minél kevesebb elvárás, annál kevesebb csalódás.” Talán Rambala Évától hallottam ezt a bölcsességet…
Nem vártam el, hogy Bogi rendet rakjon a szobájában…
És nem vártam el magamtól sem, hogy el tudjam engedni a rendrakással kapcsolatos “elveimet”. Nem erőszakoltam magamra, hogy “fogadd el a kupit”, “engedd el, hogy rendet kell raknia” és semmi ehhez hasonlót nem mantráztam magamnak…
Sokszor ránéztem arra, hogy is vagyok én vele ezzel a dologgal, megnéztem a saját érzéseimet, szükségleteimet és Bogiét is… Így tudtam együttérzően viszonyulni mindkettőnkhöz… Így teremtődött meg az a légkör, ahol mindenki megélheti a szabadságát anélkül, hogy az a saját vagy a másik rovására menne…
Bár az élmény csodálatos, nem tekintem csodának… Dolgoztam/dolgozunk rajta folyamatosan, használva az erőszakmentes kommunikációt és keresve a mindenki szükségleteit kielégítő megoldásokat…
A képek a valóságot tükrözik, valódi előtte-utána fotók, amiket Bogi engedélyével tártam elétek…
