A gyermekeim nagyon harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolatot tartanak fenn az osztálytársaik szüleivel, szívesen és sokat beszélgetnek velük. Én ugyanezt élem meg, ha nálunk vannak a gyerekek barátnői. Sokat mesélnek nekem, viccelődünk, nevetgélünk…

Ez járt a fejemben egy délután és tűnődtem, vajon mi lehet ennek az oka?
Magamban arra jutottam, hogy ha a saját szüleikkel (velünk) beszélgetnek, valószínűleg érzékelik, tudják, hogy vannak válaszok, amiknek örülnénk és vannak válaszok, amiket nem szívesen hallunk. Pl.: Mi volt a suliban? (Szívesen elmesélné, hogy zeneórán addig nevettette az osztálytársát, míg kiküldték őket a teremből, vagy hogy tornaórán úgy tett, mintha fájna a lába, hogy ne kelljen futnia…)
Ehelyett mit válaszol? Semmi különös.
Kész a leckéd? (Nincs, Anya, mert egyszerűen nem volt még kedvem hozzáfogni. Ma nem volt jó napom, összevesztem xy-nal, ráadásul a kedvenc tollamat sem találtam)
Ehelyett mit válaszol? Mindjárt nekiállok, vagy valami ehhez hasonlót.
Több példát nem írok, biztosan nektek is van rengeteg. A fenti felismerésen felbuzdulva, mostanában sokkal többet beszélgetek a lányokkal külső szemmel figyelve rájuk, őszinte érdeklődéssel, elvárások nélkül, minden válaszra nyitottan. Egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy válaszuk nekem tetsző-e, hanem csak várom, hogy válaszoljanak, meséljenek. Hogy tényleg elmeséljék, mi van velük, még akkor is, ha nem feltétlenül értek egyet azzal, vagy aggódom amiatt, amit hallok.
Mondhatom, a különbség elképesztő. Érdemes kipróbálni!

family-1784371_1920