– Hagyjál már, Anya! – hangzott el vasárnap reggel Maja szájából, amikor fél 10-kor kértem, hogy keljen fel.

– Jó, mindjárt! – Bogi kicsit udvariasabb volt, de hallottam a hangján, hogy neki sincs ínyére a dolog.  

– Nem hiszem el, hogy eddig lustálkodnak, fetrengenek! – kontrázott rá a Sakálom.  

– Na, gyere, te kedves Sakál, köszönöm, hogy figyelmeztettél, hogy valami nincs rendben NÁLAM.

Monológ következik:  

– Mi is az én bajom pontosan? Mit is szeretnénk?

– Reggelizni.

– Miért is kellenek nekem ehhez a gyerekek?

– Hogy együtt reggelizzünk.

– Ezt mondtad nekik?

– Nem igazán, szó sem volt arról, hogy szeretnék velük együtt reggelizni.

– Tudod milyen szükségletnek a megoldási stratégiája az “együtt reggelizni”?

– Hát persze, a valahova tartozás, összetartozás megélése?

– Tudod, hogy ennek hány megoldási stratégiája van?

– Tudom, végtelen.

stained-glass-1181864_1920

 

– Akkor tehát mi történt?

– Tőlük vártam, hogy kielégítsék a szükségleteimet.

– És ki felelős a te szükségleteid kielégítéséért?

– Természetesen én.

– Akkor hát? Hogyan tudod kielégíteni ezt a szükségletedet úgy, hogy a gyerekek se érezzék kényszernek, hogy fel “kell” kelni és anyával “kell” reggelizni?

– Hát, végül is az összetartozást Lackóval is meg tudom élni, sőt, ha jobban belegondolod, akár saját magammal is.

– És mi lesz a gyerekekkel?

– Mi lenne? Egész nap együtt leszünk, lesz bőven időm kapcsolódni velük.  

Itt leesett a nagy kő és elkezdtem reggelit készíteni, teljesen elengedve a “keljetek fel”-t és szeretetteljes “pihenni hagyás” költözött a helyére.  És mikor keltek fel a gyerekek? Kb. két perccel később megjelentek a konyhában, nyoma sem volt kényszernek és “kell”-nek. A reggelit együtt készítettük el és vidáman el is fogyasztottuk 🙂  

Köszönöm a figyelmeztetést, drága Sakálom!