– Ki evett jégkrémet ma? – kérdezte Lackó a lányokat délután.
– Én nem. Betegen nem is tenne túl jót, ha jégkrémet ennék! – válaszolt Bogi.
– Én sem. – vágta rá Maja is határozottan.
Nahát, akkor idegen járt a lakásban és evett a jégkrémből? Az nem lehet, a kapu zárva volt…
Esetleg egy macska tévedt be hozzánk és kívánta meg az édes nyalánkságot? De hogyan nyitotta ki a fagyasztót?
Vagy a gyerekeink ilyen feledékenyek? Ahhoz még túl fiatalok…
Esetleg füllentenek? Letagadják? – jöttek volna a kritikus gondolatok szép sorban…
De csak jöttek volna, ha utat engedtem volna nekik. Így jó kis negatív spirálba kerültem volna, teleaggatva édes, drága, hőn szeretett gyermekeimet mindenféle címkékkel…
„Valamelyik gyermekem nem mond igazat…” „Ha valamit tesz, annak legalább vállalja a következményét…” „Ennyire hülyének néz….”
Vagy éppen fészket rakhatott volna a fejemben a nemkívánatos gondolat: „Úristen, milyen anya vagyok én, hogy a gyerekeim nem merik nekem megmondani az igazat…”
Hangsúlyozom, csak VOLNA 🙂
– Édesem, miből feltételezed, hogy valaki jégkrémet evett? – fordultam Lacihoz.
Gondoltam, elöl volt egy tányér, esetleg kanál, amin jégkrémszerű maradványok voltak (ami akár majonéz-maradék is lehetett), vagy valami ehhez hasonló leletre bukkant életem párja.
– Az asztalon volt a jégkrémes doboz.
– Csajok, ki hagyta az asztalon jégkrémes dobozt? – tettem fel most már a feltárt tények tekintetében a kérdést.
– Ja, az én voltam. Abban jégkrém van? Nem is tudtam. – válaszolt rögtön Bogi.
Nálunk a fagyasztott ételek, gyümölcsök is többnyire jégkrémet dobozban csücsülnek a fagyasztóban…. Nem tudom, mit szeretett volna igazából Bogi, de ez már nem is volt fontos.
Az viszont igen, hogy ismét rájöttem, mennyire fontos a megfigyelés pontossága ahhoz, hogy még véletlenül se akasszunk ítéleteket sem saját magunk, sem gyermekeink, sem bárki más nyakába.
