Tányértörés.
Nem, nem az esküvői szokásra gondolok, hanem arra, amikor valaki tehetetlenségében, dühében hajít tányérokat a földre. Vagy a falra. Düh, csalódottság, tehetetlenség számos más megnyilvánulási formája persze jelen van az életemben, de a tányértörés, mint megoldási stratégia, még nem jutott eszembe…
Egészen hétfő délutánig ….. Éppen tányérral a kezemben álltam a konyhában, amikor elöntötte a sz****r (szilvalekvár:) az agyamat… Hogy mitől dühültem fel (köszi a kifejezést, Maja) ennyire, már nem is tudom… Volt egy pillanat, a másodperc töredéke, amikor úgy éreztem, nincs tovább… Vagy hajítok vagy ölök…
Nem törtem és személyi sérülés sem történt a környezetemben 🙂 Egyszerűen megijedtem, hogy mennyire tudattalanul és milyen gyorsan jutottam el erre a szintre. Ez a pillanat pont elég volt arra, hogy fülön csípjem a dühömet, megnézzem mögötte a megfigyelést, a kielégítetlen szükségleteimet és megszeretgessem őket. Libabőrös lettem a hálától, hogy a düh tetőpontján meg tudtam állni és ránézni önmagamra. 2010 óra gyakorlom az EMK-t, volt sok-sok sikerélményem, de a tegnapi megtapasztalás önmagában megérte az egész folyamatot. Még most is libabőrös vagyok… 🙂
