Bogi reggel gyakorolt a gyerekszobában a five-ján. Mivel feltéleztem, hogy a szomszéd még alszik reggel 7-kor, így kértem, hogy ne gyakoroljon és aggályaimat is megosztottam vele a five-gyakorlás — alvás fordított arányáról. 1-2 perc múlva kijött a konyhába gyakorolni (hát, nem cuki:), miközben mi reggelizni kezdtünk. Kértem, ne gyakoroljon most, üljön le velünk reggelizni! (Füle botját sem mozdította, elmélyülten zenélt tovább.)
Egy pillanatig bosszankodtam, majd hirtelen jött a felismerés, hogy a zord külső (“Légyszi, hagyd most abba a gyakorlást!) meleg kérést takart. Ráébredtem, hogy rajtam kívül senkit nem zavart a zenei aláfestés, sőt, igazából (irul-pirul) nem is az zavart, hogy muzsikaszó mellett reggelizünk (és nem reggelizik), hanem a kisördög motoszkált bennem, hogy “fogadjon szót”! Ettől élt a lelkemben a kérés, az eszemben pedig egy követelés!
(Az aggodalmakat eloszlatva: néhány perc múlva abbahagyta a gyakorlást és megreggelizett, úgy indult suliba:)
