Szonja vidáman játszik a fürdőkádban. Miközben fürdetem, eszembe jut, hogy rég mostunk hajat. De ahogy nyúlok a sampon után, éktelen visításba kezd.
Nem véletlen. Pontosan emlékszik, hogy az elmúlt néhány alkalommal mennyire utálta, amikor a víz belecsorgott az arcába. Pedig próbáltam én mindent, hajtsa hátra a fejét, csak a kezemmel öblítgetem óvatosan, törölközőt teszek közben az arcához, úszószemüveget vegyünk közben. Sehogy sem volt jó, mindig sírás lett a vége.
Épp azon morfondírozok, hogy bizony-bizony, egyáltalán nem mindig olyan egyszerű megtalálni azt a bizonyos mindenkinek megfelelő megoldást. Ilyenkor mit tehetek? A kreativitásomból most ennyire futja. Ha van is win-win stratégia, fogalmam sincs, mi lehet az, és amilyen fáradt vagyok, nincs is kedvem tovább gondolkodni rajta. Egyszerűen csak essünk már túl végre ezen a hajmosáson és menjünk, még ha sírás is lesz belőle.
Na, várjunk csak. Itt van a kádban ez a sírós, nyöszörgős kismanó. Aki az én gyerekem. Szegénykém. Biztos meg van ijedve. Méghozzá tőlem fél. Ennél rosszabb érzést anyaként… Nem, továbbra sincs ötletem, mi mást tehetnék, mint hogy fogom a sampont és puff neki. Valahogy most mégsincs erőm ezt megtenni. Mindenesetre addig is, amíg kitalálom, mi legyen, talán egymás szemébe nézhetnénk kicsit. Leguggolok hozzá.
– Félsz, kincsem?
– Hüppp-hüppp-hüppp.
– Attól félsz, hogy a sampon vagy a víz csípni fogja a szemedet?
– Hüppp-hüppp.
– Vagy inkább attól, hogy kilépek a bőrömből és pár percig nem az a szerető anya leszek, akiben megbízhatsz, akivel biztonságban érzed magad?
– Hüppp.
Simogatni kezdem a buksiját. Vigasztalgatom. Az ujjaim kicsit samponosak. Csak annyira simogatom, amennyire jól esik neki. Aztán egy vizes szivaccsal továbbsimogatom a fejét. Mosolyog rám.
Nézzenek oda. De hiszen készen is vagyunk a hajmosással. Talán nem a fejemben kellett volna keresni azt a bizonyos mindenkinek megfelelő megoldást. Hiszen nem ott volt, hanem bent a szívünkben.
