– Fúj, fúj, fúj! – üvölt Beni.
– Márpedig az orvosságot be kell venni! – mondom ellentmondást nem tűrően kezemben a kiskanállal.
– Fúj! – kiáltja újra és az undor tetőfokán mintha még a vacsora is meg akarna indulni belőle kifelé.
No hát, itt erőltetéssel nem sokra megyek. Újratervezés. Inkább elmesélem neki, hogy bizony a felnőtteknek sem mindig egyszerű bevenni a gyógyszert, a tablettát lenyelni, rossz ízeket elviselhetővé tenni. De ha meg akarunk gyógyulni, akkor erőt veszünk magunkon és lenyeljük.
– Mit szólnál, ha neked is kitalálnánk egy jó kis trükköt, ahogy mégis le bírod nyelni? Tényleg, Beni, azt tudtad, hogy nem csak a karunk lehet erős, hanem az akaratunk is? Ha például rossz íze van egy orvosságnak, de nagyon meg akarok gyógyulni és lenyelem, akkor nagy az akaraterőm.
Kíváncsian figyel.
Végül úgy sikerül a dolog, hogy fecskendővel felszívom a szirupot, amit ő nyomhat a szájába a neki megfelelő ütemben. Minden nyelés után pedig iszik valami finomat.
– Látod, Anya, mekkora az akaraterőm? Ez a gyógyszerlenyelés nem is olyan vészes – mondja.
Persze, hogy nem. Egy csepp empátia ezt is megédesíti…
