– Na, akkor jöhet a duplóverseny! Egy-kettő-hááá-rom! – kiáltom.
Majd Beni, Ábel és én eszeveszett tempóban keresgélni kezdünk a nappaliban, és ahol csak duplódarabot látunk, azonnal felvesszük és dobjuk be a dobozába.
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc! Mi már nyolc duplónál tartunk! – mondja Beni. Ők Ábellel egy csapat, én a másik.
– Húha, én még csak négy darabot találtam. Á, ott van még kettő!
– Dupló kész. Most jön az építőkocka! Egy-kettő-hááá-rom!
Újabb rohangászás, vidám nevetgélés. A szőnyegen pedig egyre kevesebb a játék. Hú, de klassz, gondolom, bár mindig ilyen egyszerű lenne!
Így ment ez napokig. Aztán egyik nap nem volt időm a pakolással foglalkozni este, másképp alakult. Fürdettem, kikészítettem a fogkeféket, kiraktam a másnapi ruhájukat. Közben a fejemben volt, hogy majd még el is pakolnék.
A férjem szólt csak:
– Láttad, hogy Ábel elpakolt a nappaliban?
– Tényleg? Mindjárt megnézem.
És valóban, minden a helyén. Hihetetlen. Ezek szerint a lelkesedésük túlmutat a játékon és valamiféle igény, belső motiváció is kinőhet belőle. 🙂
