Vettem magamnak egy rollert, 2 hétig azzal tettem meg a buszmegálló és az otthonunk közötti távolságot. Egyik reggel tudtam, hogy munka után a városba megyek, nem lett volna praktikus azzal közlekednem. Bogi lecsapott a lehetőségre, kölcsönkérte. Persze, adtam. Ennek nagyjából 1 hónapja, azóta ő rollerezik, én pedig a mozgás szükségletem kielégítésére más módokat találtam. Nagyon örülök, hogy ő is mozog, eszem ágában sincs megfosztani a rollerezés élményétől, így a “rollerem” immár “közös rollerként” definiálódik otthon. Jókat vigyorgok, mikor néha eszébe jut megkérdezni:
– Anya, nem baj, ha ma is én viszem?
Á, dehogy, őszintén örülök neki, hogy megkedvelte.
Ma reggel jöttem rá, hogy a békés reggeleket és az egyszerűség, könnyedség szükségletem kielégülését is milyen sokban támogatja a roller! Mármint, hogy Bogi rollerezik.
Reggel, amikor nekem már indulnom kell, hogy elérjem a buszt, de ő még készülődik, nem noszogatom, hogy igyekezzen már és én sem szomorkodom, hogy nem tudunk csacsogni útközben. Elindulok és az ajtóból laza eleganciával rámosolygok:
– Én indulok, úgyis utolérsz.
És igen, már néhány méter után hallom, hogy gördül a roller kereke mögöttem a betonon.
Gyanítom, ez a megoldási stratégia eszembe sem jutott volna, ha a reggeli indulás problematikájára keresek megoldást.
Megint szélesedett a látóköröm!
