Egyik délután nagyon feszült voltam. Ingerült, ideges, “mindenkivel-veszekedős, élő-fába-belekötős”. Rég volt ilyen hangulatom, ahhoz sem volt energiám, hogy megnézzem, mi van magamban. Bogi egy darabig próbált felvidítani, puszilt, ölelt, majd feladta.
Egyszercsak odajött hozzám: – Anya, olyan rossz téged idegesnek látni!
Értitek?
Nem hibáztatott, nem faggatózott, nem próbált megszerelni, nem oktatott ki, nem kérte, hogy hagyjam abba, stb., stb. Egyszerűen elmondta, hogy ő hogy van vele, amikor ilyennek lát.
Megköszöntem neki, hogy ezt elmondta nekem és onnantól, mintha elfújták volna a feszültséget! Hát, ilyenekre képesek a gyerekek, mi meg próbáljuk őket utolérni! 🙂
