Hétfő reggeli készülődés, együtt indul az egész család. Siessünk-siessünk, indulás! Szonja, vegyük a csizmát, Ábel itt a kabátod. Hoppá, hol van Beni sapkája? Talán az autóban maradt, amikor tegnap hazajöttek a biciklizésből? Vagy a kabátja zsebében lenne? Esetleg Szonja vitte el valamerre? Sehol nem találjuk.

No, majd meglesz. Addig is előveszem Beni tavalyi téli sapkáját, amit még nem nőtt ki teljesen, egy napig jó lesz az is. Csakhogy amikor az autóban odaadom Beninek és kérem, hogy ezt vegye a fejére, mérgesen néz rám.

– Anya, utálom ezt a sapkát!
– Manó, túl hideg van ahhoz, hogy sapka nélkül legyél. Kérlek, vedd föl.
– Jó lesz a kapucni is.
– Nem jó, az alá befúj a szél, megfázol. Pont karácsonyra szeretnél megbetegedni?
– Akkor sem veszem fel.
– Csak egy napig bírd ki légyszi ebben a sapiban. Most már nem fordulunk vissza egy másik sapkáért, mert akkor elkésünk az iskolából.
– Nem! Ez nagyon béna sapka, utálom!

sapkas_maci

Szuper. Még ha rá is veszem, hogy legyen nála a sapkája, nem hinném, hogy felveszi majd délután, amikor a játszótérre mennek az osztállyal. Akkor már nem leszek ott vele, hogy figyelmeztessem. Hiába, ahogy nőnek a gyerkőcök, egyre kevésbé ér el utánuk a kezem, nem árt, ha tudnak magukra is vigyázni…

Kiszállunk az autóból, elindulunk az iskola felé. Beni fején a kapucni. Mérges ő is, mérges vagyok én is. És mérgemben ahogy ránézek, egyszercsak megakad a szemem a kapucnin. Nahát, hogy ez milyen vastagon bélelt, tényleg! És szorosan rásimul Beni fejére. Végülis valóban elég meleg. Csakhogy dühömben elfelejtettem alaposabban megnézni ezt a kapucnit, nem láttam magam előtt semmi mást, csak azt, hogy “márpedig nekem van igazam”.

OK, és most hogy végre észrevettem, mi a helyzet, mégis mit mondjak neki? Nem csorbul-e a “szülői tekintélyem”, ha elismerem, hogy valóban meleg a kapucni? Nem lenne jobb inkább, ha következetesen kitartanék amellett, hogy márpedig télen sapkát veszünk? Hiszen ha következetes vagyok, akkor később is jobban elhiszi majd, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy azt én mondom. Vagy nem?

A fenéket. Hiszen már most sem hisz nekem. Aztán amikor majd kiderül, hogy egyáltalán nem lett beteg, mert a meleg kapucni ugyanúgy megvédi őt a hidegtől, mint a sapka, akkor aztán végképp nem fog adni a szavamra. De a lényeg nem is ez. Még ha igazam is lenne, mire megyek vele, ha közben dühös rám? Az a célom a gyerekneveléssel, hogy a gyerek mindig elismerje az én “nagyobb élettapasztalatomat”, vagy az, hogy örüljünk egymásnak és kölcsönösen támogassuk egymást?

Hála az égnek, még azelőtt megtaláltam a belső tudatosságomat, hogy megérkeztünk volna a suliba, így nem csak az érzéseimmel sodródva, hanem átgondoltan tudtam reagálni.

– Manó, jobban megnéztem ezt a kapucnit és megnyugodtam. Úgy látom, tényleg annyira meleg, mint egy vastag sapka. Hogy legyen? Itt hagyjam neked azért a sapkát is, vagy inkább vigyem haza magammal?
– Inkább vidd haza.
– Rendben.

Puszi, mosoly, integetés. Örömmel váltunk el egymástól. Pont úgy történt, ahogy szerettem volna. 🙂